Nyugtalanul aludt az éjszaka a nagy bükkfa. Nem is aludt jóformán, csak sóhajtozott. Alig várta, hogy megvirradjon, hogy szétnézhessen a tájon.
    Hunyorogva nézett szembe a kelő nappal.
    – Bikmakk, bikmakk! – ébredtek a mókusok is vígan ugrándozva.
    Maga alá tekintett az öreg erdő. S hát mit kell látnia: csupa makk, frissen hullott bükkmakk az avar. Annak örültek úgy a mókusok.
    – Bikmakk, cseremakk, mogyoró! – ujjongták a mókusok.
    S az öreg erdő látta, hogy magányos társa, a tölgy is, amott a tisztáson, tanácstalanul tekint körül.
    – Mi történt, szomszéd? – szólt át a bükkerdő a tölgyfának.
    – Világgá ment a nyár – felelte a tölgy helyett a mogyoróbokor.
    – Világgá, világgá ment – sóhajtott most már a tölgy is.
    S már látták is mindannyian a nyár lába nyomát végig a patak mentén húzódó hosszúkás réten.
    Kikerics virított mindenütt a nyár nyomán.
    Füttyszót is hallottak. S látni vélték, mintha egy úrfi forma ugrált volna kikericsről kikericsre, de olyan könnyedén, hogy a finom szirmok meg se rezzentek alatta. Makkot, mogyorót csörgetve táncolt a falu felé.
    Az ősz volt.
    Bizonyára a diószüretre sietett.