Nem meséltem semmit magam, magamnak, magamról úgy, ahogy szokta, mert azt vártam, hogy egészen beesteledjen, és Télapó becsöngessen az ajándékommal.
     – Ugye, anyu, nekem a Télapó hozza az ajándékot?
     – Ő, ő, persze hogy ő – bólogatott anyu.
     – Mindenkinek, Bucikám – erősítette meg anyu, és gyanakvó pillantást vetett rám.  Nem értette, hogy mit akarok ezzel a faggatózással.
     – És mondd, anyu, őneki ki ad ajándékot?

     – Őneki? – értetlenkedett anyu. – Kinek, Bucikám?
     – Hát őneki. Télapónak.
     Anyu először elképedt.  Aztán gondolkodóba esett.
     – Hát… úgy gondolom – töprengett magában -, úgy gondolom… erre egyes-egyedül ő maga tud felelni.  Ha ugyan tud.
     Ekkor elhatároztam, hogy odamesélem hozzá magamat.  És megkérdezem tőle ott a valaholban.  És amint elhatároztam, máris mesélni kezdtem.  Magam.  Magamnak.  Magamról.
     Én pedig hol voltam, hol nem voltam, máris a kerek erdőben voltam.
     A gyönyörűségesen csodálatos ezüstfehér kerek erdőben.  Ezért hát hol voltam, hol nem voltam, ott maradtam, ahol voltam, és keresni kezdtem Télapót.  Keresés közben még kiáltottam is:
     – Hol vagy, Télapó?  Hol vagy…
     – Itt vagyok – mondta egyszer csak egy olyan igazi télapós hang, kedves is, meg dörmögős is, lágy is, meg egy kicsit reszelős is. – Pontosan itt vagyok.
     S csakugyan!  Hol volt, hol nem volt, pontosan ott volt.
     Türelmetlenül topogott a hóban, megrezdült a szakálla, a jégcsapok csilingeltek, ezüstös jégpor-hópor szitált belőle.  Ekkor megkérdeztem:
     – Mondd, Télapó, mindenkinek Te hozol ajándékot?
     – Mindenkinek hát.  Ez tudnivaló.
     – Tudom is – mondtam. – Csak tőled magadtól akartam hallani.  Hogy utána megkérdezhessem: mondd, kedves Télapó, neked ki ad ajándékot?
     – Nekem, azt kérded, Buci, hogy nekem? – csodálkozott.
     – Igen, neked.  Tudni szeretném.  Ez nagyon fontos.
     – Buci királyfi – suttogta halkan, meghatottan, és megsimogatta a fejemet -, tudd meg, hogy tőlem ezt még soha senki nem kérdezte meg.  Te vagy az első.  A legelső.
    Szipogni kezdett, mire megkérdeztem tőle, hogy náthás-e.  De azt felelte, méghozzá nagyon náthás hangon:
     – Deb vagyok dáthás, csak beghatódtab.
     – Szegény jó Télapó – mondtam -, igazán sajnállak, hogy te mindig csak adsz, és sohase kapsz.
     – Azért ne sajnálj! – mosolyodott el Télapó. – És ne is búsulj – mondta, mert látta, hogy egészen nekibúsultam magam a saját mesémen. – Mert igaz ugyan, hogy én mindig csak adok, de ajándékot adni jó.
     – De kapni is jó ám – világosítottam fel.
     – Tudod, mit kapsz tőlem, Télapó?  Persze hogy nem tudod, de én elárulom.  Van nekem egy Télapó-igézőm.  Azt adom neked.  Kell?
     – Az kell csak igazán! – ujjongott Télapó.  – Itt van nálad?  A zsebedben?
     – Nem, a fejemben – mondtam.  És most neked adom.

     – És ez igazán az enyém?  Egyedül az enyém? – kérdezte boldogan Télapó.  Én intettem, hogy igazán, mire hálálkodni kezdett:
     – Köszönöm, Bucikám, ez a legszebb ajándék, amit életemben kaptam.  Igaz, az egyetlen is.  Köszönöm az egyetlen ajándékot.  Ígérem, vigyázni fogok rá, mint a szemem fényére.  Gyönyörű ajándék…  Látod, már megint szipogok – mondta szemrehányóan -, mert már megint meghatódtam.  De lehet, hogy csak nátha.  Mindenesetre most már sietek.  És te is siess haza, Buci királyfi, nehogy lekéssed a velem való otthoni találkozást.