Nyár kacsint be az ablakon
egy tikkadtságos hajnalon,
    fénye a redőnyt törve át
magával füröszt hűs szobát.

Paplant ébreszt és takarót,
    lajháros-lusta ágylakót,
    tarisznyájában új virág,
– nem kap a szirma hőgutát -,

s van benne friss vakáció,
egy tópartra szánt rádió,
fecskék cikázó röpte száz,
veríték-lázas kerti ház…

 A dinnye tőle cukrosul,
nevet a Nap rá huncutul,
  izzad az erdő, fű, a rét,
  patak párolog, és az ég
szinte önmagát fényli szét.

Vihar, ha orvul mennydörög:
kugliznak fönn az ördögök,
  fürge felhő száll, dús-esős,
  lenn fű között időz az őz,
hisz’ messzi még az ősz, a csősz.