Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon innét, az Óperenciás-tengeren túl, ahol a kurta farkú malacka túr: volt egy szegény halászember. Ennek a szegény embernek nagyon sok gyermeke volt. Bizony, mikor volt kenyér az asztalfiában, mikor nem. Hiába kelt a szegény halász kakasszóval, hiába feküdt le késő éjjel, hiába hordozta a hálóját reggeltől estig folyóvízről folyóvízre, betelt rajta a mondás, hogy: vadász, halász, madarász, üres tarisznyában kotorász; kevés istenáldása volt a munkáján.
     Hanem amilyen ágrólszakadt szegény volt a halász, éppen olyan gazdag ember volt a bátyja. Ennek meg egy gyermeke sem volt. Mikor aztán a szegény halász házánál egy falat nem sok, annyi sem volt, mindig csak a bátyjához küldött: adjon Isten nevében bár egy vacsorára való puliszkalisztet. De ahhoz ugyan küldhetett, azt üzente vissza mindig: ád szívesen egy vékát is, ha cserébe neki adja valamelyik fiát.
     –Azt már nem teszem – mondta a szegény halász –, ahány gyermekem van, mind egyformán kedves énnekem, egytől sem tudnék megválni.
     Egyszer, mikor már vagy egy hétig alig volt egy betevő falatjuk, elment a halász, s azt mondta a feleségének, hogy addig vissza sem jön, míg egy jó tarisznya halat nem fog. Leült jókor reggel a víz partjára, hol betette, hol kivette a hálóját, de csak akkora hal sem akadt a hálójába, mint a kisujjam. Már be is esteledett, s kerülte a szerencse, mintha csak félt volna tőle.
     „Látom –mondta magában a halász –, hogy mégis hal nélkül kell hazamennem. Istenem, Istenem, mit vacsorálnak ártatlan gyermekeim!”
     Megemelintette nagy búsan a hálóját, s hát olyan nehéz, mintha csak egy nagy kő akadt volna belé. Hiszen nem is volt egyéb. Kő volt, egy kerek kő. Visszafordította nagy haraggal a követ, belenyomta ismét a hálót, s hát, amikor kiemelinté, megint csak az a kerek kő van benne. Most már kivette a követ a hálóból, s jó messzire bedobta a vízbe, hogy többet a hálójába ne kerülhessen. De hiába dobta messzire, az Isten úgy akarta, hogy ez a kő harmadszor is a hálóba kerüljön.
     Hej, mérgelődött a szegény halász, de nem dobta vissza a követ a vízbe, hanem ledobta a víz partjára, s aztán nagy búsan elindult hazafelé. Hanem alig lépett egyet-kettőt, meggondolta magát: ha már halat nem vihet, hazaviszi azt a kerek követ, hadd karikázzanak vele a gyerekek.
     Fölvette a követ, betette a tarisznyájába, s hazaballagott. Elébe szaladtak a gyermekek, közrefogták, s kérdezték:
     –Mit hozott, édesapám?
     –Egy kerek követ, fiaim, semmi egyebet. Nesztek, játsszatok vele, s felejtsétek a vacsorát!
     A szegény halász már lefeküdt, le a felesége is, de a gyermekek nem tudtak lefeküdni, úgy belémelegedtek a karikázásba. Gurították a kerek követ föl s le a szobában, s nagyokat sikoltottak örömükben, mert a kő mind fényesebb, fényesebb lett. De ezt a halász nem látta, mert a falnak volt fordulva, s úgy sóhajtozott. Egyszer mégiscsak megfordult, s rászólt a gyermekekre: feküdjetek le, már elég volt a játékból. Hanem, amint kifordult a szoba földje felé, hirtelen be is hunyta a szemét, mert olyan erősen fénylett, ragyogott a kerek kő, hogy majd megvakult a nagy ragyogástól. Aztán megint fölnyitotta a szemét, nézte, nézte a követ, szólítja a feleségét is:
     –Nézd, asszony, valami csudakő, úgy ragyog, mint a gyémánt.
     –Jaj, lelkem, uram –csapta össze a kezét az asszony –,ez igazán gyémánt.
     Mindjárt megegyeztek, hogy másnap az asszony elviszi a királyhoz magához a követ, hátha megvenné jó pénzen. Fölkelt pitymallatkor az asszony, kendőbe takargatja a kerek követ, s ment a király színe elé. Ott mindjárt, hogy a palotába ért, vitték a király elé. Köszön a szegény asszony illendőképpen:
     –Adjon isten, jó napot, felséges királyom!
     –Adjon isten, szegény asszony, mi szél vetett hozzám?
     Eléveszi az asszony a kerek követ, s mutatja a királynak.
     –Hát ezt te hol találtad, szegény asszony? –kérdi a király nagy álmélkodással.
     Mondja az asszony, hogy az ura találta a vízben.
     –No, te szegény asszony, add nekem ezt a követ, adok érette ezer pengő forintot. Mert úgy tudd meg, hogy igazi gyémántkő ez.
     A szegény asszony nem szólt semmit, csak köhintett. Azt hitte a király, hogy nem elég neki az ezer pengő forint. Szavát sem várta, mondta a király:
     –Ha nem elég ezer pengő, adok kétezret.
     A szegény asszony megint csak köhintett, úgy meg volt zavarodva, hogy egy szót sem tudott szólani. Dehogy kevesellette az ezer pengőt! Hanem a király megint azt hitte, hogy kevesli, azt mondta hát a szegény asszonynak:
     –Hallod-e, te szegény asszony, nem sokallok én ezért a kőért három zsák aranyat sem. Adod-e ennyiért?
     Akkor már az asszony sem köhintett, hanem biccentett a fejével.
     A király egyszeriben töltetett három zsák aranyat, még szekeret, lovat is adott az asszonynak, hogy hazavigye az aranyat.
     Hazamegy az asszony nagy örömmel, de bezzeg volt öröm a háznál is! Most már gazdagok voltak, nem éheztek többet.
     –Hanem, hallod-e, feleség –mondja a halász –,meg kéne mérnünk az aranyat: hány véka lehet.
     –Igaza van kendnek, meg kellene mérnünk.
     Az ám, de véka nem volt a háznál. Nosza, átszalasztanak egy fiút a gazdag bácsihoz vékáért.
     –Hát nektek ugyan mire kell a véka? –kérdi a gazdag ember csúfondárosan.
     –Az édesapám pénzt akar mérni –mondta a fiú.
     Hej de nagyot kacagott a gazdag ember.
     –Nesze, fiam, itt a véka, majd utánad megyek én is, hadd látom azt a pénzmérést.
     Megy a gazdag ember az öccséhez, s hát csak szeme-szája tátva maradt a nagy álmélkodástól. Ennyi pénzt még ő sem látott egy csomóban. Kérdi az öccsét:
     –Hol kaptad ezt a rengeteg aranyat, édes öcsém?
     Bezzeg most édes öcsémnek szólította.
     „Megállj –gondolta magában a halász –,most megtréfállak!”
     –Hm –mondja a halász –,ezt nekem a király adta három macskáért.
     –Hát az hogy lehet, édes öcsém?
     –A’ bizony úgy, édes bátyám, hogy a király palotájában temérdek sok egér van, de annyi, hogy a király s felséges családja nem tud tőlük sem ebédelni, sem vacsorálni. Meghallottam ezt én jártomban-keltemben, s három macskát elvittem a királynak ajándékba. Hej, ha látta volna kigyelmed, de megörült a király a három macskának! Mindjárt szólította a hopmestert, s megparancsolta, hogy ennek a derék embernek három zsák aranyat adjon a három macskáért.
     Ahogy ezt hallotta a gazdag ember, nem volt maradása, ment haza, s mondja a feleségének, hogy mit hallott.
     –No bizony –mondta az asszony –,ha az az ágrólszakadt három macskát vitt a királynak, viszünk mi három zsákkal.
     –Én is amondó vagyok, feleség.
     Azzal uccu neki, végigjárták a falut, de még a szomszéd falukat is, s ami macskát találtak, mind megvették jó drága pénzen. Mikor három zsákra valót összeszedtek, befogatott a gazdag ember négy lovat, a három zsák macskát feltette a szekérre, s nagy ostorpattogtatással elindult a király városába.
     Megérkezik a városba, ottan is a király palotája elé, megállítja a lovakat, a kocsist otthagyja, maga pedig fölmegy a királyhoz. Bevezetik a király színe elé, s köszön illendőséggel:
     –Adjon isten jó napot, felséges királyom!
     –Adjon isten, gazdag ember, hát téged mi szél vetett ide?
     Mondja a gazdag ember:
     –Egy kevés ajándékot hoztam, felséges királyom. Hallottam, hogy az öcsémnek, a halásznak a felesége is hozott, s jó szívvel fogadta felséged.
     –Jól van, te gazdag ember, de hol van, amit hoztál?
     –Mindjárt felhozom, felséges királyom. Ott áll a szekerem a kapu előtt.
     Lemegy a gazdag ember, hátára veszi a három zsák macskát, s viszi fel a palotába. Eközben a király is összegyűjtötte egész háza népét, hadd lássanak csodát.
     No, jött is a gazdag ember, s ahogy belépett az ajtón, abban a szempillantásban kioldotta mind a három zsákot.
     Hej, Uram, Istenem, mi lesz most! Az a tenger sok macska ellepte a pádimentumot,¹ ahány, annyifelé szaladt, nekiugrottak a földig érő tükröknek, ablakoknak, föl az almáriumokra,² onnét leverték a drága aranyos poharakat, tányérokat, összetörtek azok mindent. Kiabált a király, sikoltozott a királyné, de még jobban a királykisasszonykák, s egy szempillantásra becsődültek a katonák, hogy lássák, mi történt.
     –Fogjátok meg! –kiáltott a király.
     A katonák azt hitték, hogy a macskákat kell megfogni, pedig a király a gazdag embert értette.   Hanem a gazdag ember sem tátotta el a száját, kapott a jó alkalmon, futott le a palotából, s szaladt világgá.
     Holnap, ha hozzátok szalad, legyen a ti vendégetek!

¹ pádimentum: padló
² almáriom: szekrény

(Forrás: Benedek Elek: Magyar mese- és mondavilág)