Hol volt, hol nem volt, nem tudom, hogy merre volt, de valahol mégis volt, túlonnan túl, hol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy kisfiú. Egyszer, azt sem mondta otthon, hová, merre mén, kiment az erdőbe, ott felmászott egy vackorfára, annak is a tetős tetejébe. Szedegette a vackort, hol a szájába, hol a kebelébe, többet a szájába, mint a kebelébe.
Amint ottan ennegélne, arra jön egy nagy lompos medve. A hátán volt egy nagy zsák, s mondta a legénykének:
– Te legényke, adjál nekem abból a jó kásás vackorból, bizony nem bánod meg!
Lekiáltott a legényke:
– No bizony, van eszemben. Tudom, hogy nem a vackorra fáj a fogad, hanem énrám.
De a medve addig beszélt, hogy így s úgy, bizony isten nem bántja, hogy a legényke lejjebb mászott, s adott neki egy vackort.
Bezzeg hogy a lompos medve mindjárt megkapta a karját, lerántotta, s a zsákba bedugta. Sírt a szegény legényke, hogy az erdő is zengett a sírásától, rugdalódzott, kapálódzott, de mindhiába, a lompos medve bekötötte a zsák száját, fölkapta a hátára, s vitte árkon-bokron keresztül.
Mikor egy jó félóra járóra lehettek, a medve letette a zsákot, hogy egy kicsit megszusszanjon. Leheveredett a földre, s ott abban a helyben el is aludt, mint a bunda.
No hiszen, egyéb sem kellett a legénykének. Amint hallotta a medve hortyogását, elévette fanyelű bicskáját, kihasította a zsákot, hirtelen megtöltötte kővel s mindenféle szúrós tövissel. Azzal, uccu neki, vesd el magad, elszaladt, mintha szemét vették volna, s meg sem állott hazáig.
Aközben fölébredt a medve, hátára vetette a zsákot, s ment tovább. De ahogy ment, szúrni kezdette a tövis. Visszaszólt nagy mérgesen:
– Te legényke, ne szurkálj, mert úgy meggyomrozlak, hogy halálod napjáig megemlegeted!
De hiszen annak beszélhetett, a tövis még jobban szurkálta.
– Hallod-e te, legényke – mormogott vissza a medve –, még egyszer mondom, hogy ne szurkálj, mert rútul jársz!
Bezzeg hogy beszélhetett a tövisnek. Szúrt az tovább, hogy a vér is kiserkedzett a medve bőréből. No de most igazán elhagyta a lompos medvét az istenes béketűrése. Földhöz csapta a zsákot, meggyomrozta magyarán, aztán ismét a hátára vetette, s ment hazafelé.
Ahogy hazaért, mindjárt szólt az öreg ördöngös szülének, aki nála lakott, hogy hamar töltse tele vízzel a nagy kandért, s forralja föl.
Az ördöngös szüle teletöltötte a kandért, alája gyújtott, a medve pedig kioldotta a zsákot, s rámordult a legénykére:
– No, te macskabéka, bújj ki a zsákból! Most majd megemlegeted a szurkálásodat.
Az ám, a legényke nem bújt ki a zsákból.
– Hiszen megállj, majd kibújsz te innét! – mormogott a medve. Megfogta a zsáknak a két csücskét, jól fölemelte, megrázta, hadd hulljon ki belőle a legényke.
Bezzeg hogy kihullott belőle a sok kő s a sok tövis.
Hej, megmérgelődött a medve, hogy az ő eszén így túl tudott járni egy taknyos legényke. Megfogadta, hogy addig nem nyugszik, míg a legénykét ismét meg nem találja, de aztán többé nem is szabadul ki a körme közül.
Ment egyenest az erdőbe, s hát a legényke ott van a vackorfa tetejében, s kebelezi a vackort, mintha semmi sem történt volna. Fölszól a lompos medve:
– Te legényke, adjál egy vackort Isten nevében.
– Nem vagyok bolond – szólt a legényke –, tán hogy ismét a zsákodba dugj. Nesze, lehajítok egyet – mondta a legényke –, de adni nem adok.
– Ugyan ne félj tőlem – mondá a medve –, hiszen csak tréfáltam, mikor a zsákba dugtalak!
Addig beszélt, hogy így meg úgy, jótétel helyébe jót várjon, hogy ismét elbolondította a legénykét.      Lecsúszott a fa tetejéről, s egy jó marék kásás vackort lenyújtott a medvének.
No bizony, ha lenyújtott, meg is kapta a medve egyszeriben a legényke karját, lerántotta a fáról, bedugta a zsákba, fölvetette a hátára, s szaladt vele árkon-bokron keresztül, meg sem állott hazáig.
Otthon od’ adta az ördöngös szülének a legénykét, megparancsolta, hogy gyújtson be a kemencébe, s a legénykét süsse meg. Ő majd azalatt alszik egyet.
Az ördöngös szüle begyújtott a kemencébe, s mikor jó sok parázs égett, elévette a sütőlapátot, s mondta a legénykének:
– Na, te legényke, kuporodj rá a lapátra!
Ráült a legényke a lapátra, de ahányszor az ördöngös szüle be akarta lódítani a kemencébe, mindig talpra ugrott.
– Hohó, nem úgy, fiam – mondta az ördöngös szüle –, így nem tudlak bevetni a kemencébe. Csak csücsülj ott szépen.
– Ó, lelkem, nénémasszony – mondá a legényke –, én akárhogy próbálom, nem tudom, hogy üljek, mutassa meg nekem kigyelmed!
Az ördöngös szüle ráült a lapátra. A legényke pedig hirtelen megfogta a lapát nyelét, egy nagyot lódított rajta, s az ördöngös szüle begurult a kemencébe.
Azt sem tudta a legényke, mit csináljon, merre szaladjon. Ő bizony, gondolta, felmászik a kémény tetejére, ott nem találja meg a lompos medve.
Na, fölébredt a medve. Keresi, kiabálja mindenfelé az ördöngös szülét, a legénykét, de híre-pora sem volt sem az ördöngös szülének, sem a legénykének. Néz erre, néz arra, véletlenül feltekint a kéménybe, s hát ott ül a legényke. Felszól a lompos medve:
– Hát te oda hogy kerültél, te legényke?
– Én biz’ úgy – felelt a legényke –, hogy az ülepembe egy vasnyársat dugtam, s aztán egyet nagyot ugrottam.
– No, ha te úgy, én is úgy – mondta a medve.
Elővette a legnagyobb nyársat, ráült, aztán egyet ugrott, de bizony a nyárs belement a testébe, keresztülszúrta, s úgy elterült a földön, meg sem moccant.
Most már a legénykének sem volt akitől féljen, lemászott a kéményből, uccu neki, szaladt hazafelé, s máig is szalad, ha még haza nem ért.