Felhőbe rejti szép szemét,
aludni tér a nyár,
a strandföveny, a csúszdapark,
a part is néma már.
Csak szél suhan a fák alatt,
kereng a rőt levél,
dió feszít az ághegyen,
leugrik, s földet ér.
Utánaszökken számtalan
– vagy száz meg száz darab –,
mi éretlen, az pár napig
még fenn, a fán marad.
Aludni tér az almafa,
a tölgy a kert mögött,
és varjú mondja: – Jaj, de kár,
a nyár már megszökött!
Bogárkát, hernyót, kis csigát
hív ott, a rőt avar:
– Nem bánthat itt a zord hideg,
rejtőzz el, jöjj hamar!
Tudd, ha a felhő pelyhezik
a bérc, a hegy felett,
ölemben minden aprónép
majd békén szendereg.
(2012. szeptember 18.)