Halk, kopogáshoz hasonlatos félénk kaparászás hallatszott az ajtón.
Bújj be – mondta Mikulás apó, mert biztos volt benne, hogy valamelyik kis segítője, az egyik manó szeretne vele beszélni.
Amióta nem krampuszokkal dolgozott együtt, sokkal közvetlenebbnek érezte magát az ünnepet is. A manókhoz hasonlóan szorgalmas, kedves népet alig ismert.
Nem csalódott, invitálására egy kedves manócska lépett be az ajtón. A Mikulás homlokára tolta a szemüvegét, amivel éppen a padlótól falig érő, végtelen hosszúságban tekergőző ajándéklistát, a gyerekek hozzá írt kívánságait böngészte, majd barátságosan megkérdezte:
-Csak nincs valami baj?
-De, bizony, nagy baj van – kezdte bátortalanul a kis emberke.
-Csak nem fogyott ki az ajándék a raktárból, netán a csillogó csomagolóanyagból lett kevés? – tette fel az újabb kérdést Mikulás apó.
-Nem, ezekből bőven van, jövőre is marad. A baj az, hogy nincs hó.
-De hiszen tél van! Igaz, amikor reggel kisétáltam az erdőig, annyira elgondolkodtam az ünnepi teendőkről, hogy valóban, észre se vettem, nem esett elég hó.
-Bizony, bizony. Pedig ha nincs hó, nem csúszik a szánkó. És nem csak a gyerekeknek, hanem  Mikulás apó, amikor a felhők közül, a magasból leereszkedsz rénszarvasfogatoddal, az erdőn-mezőn, szántóföldeken, de még a sima földúton a te szánod sem fog csúszni. Akkor meg hogyan jutsz el minden gyerekhez?
-Azonnal tennünk kell valamit, maholnap itt az ünnep, indulni kell, mert engem már várnak.
-Talán látogassunk el Holle anyóhoz – javasolta bátortalanul a manócska -, ő biztosan tud valami megoldást a gondunkra. 
Mikulás apó felvette rendes, téli viseletét, a prémes, hosszú, piros kabátját, sebtiben csizmát húzott, majd szapora léptekkel elindultak Holle anyó házához.
Sokat nem kellett gyalogolniuk, a tizedik fenyőtől jobbra, azonnal szemükbe tűnt Holle anyó kis kerttel körbevett, takaros háza.
Az anyó morcos ábrázattal nyitott ajtót, azonban azonnal felderült az arca, amikor meglátta, kik a váratlan látogatói.
-Gyertek csak be, Mikulás apó, ti mindig szívesen látott vendégek vagytok nálam.
Aztán szóhoz se hagyta jutni őket, azonnal a közepébe vágott.
-Ne is mondjátok, tudom, miért jöttetek. Hát, mert nincs elég hó. Én mindent megtettem, de már öreg vagyok, segítségre szorulok a ház körül. És a legutóbbi szolgálóm bizony nem felelt meg minden elvárásnak. Csak a gyomrát szerette, sokat – és bevallom, jól – főzött, de a háztartás többi gondjához nem fűlött a foga. Csak tessék-lássék takarított, a párnámat és a dunyhámat napokig fel se verte. Azt mondta: minek az, hiszen tiszta, púposan van benne a töltelék, minek azt rázni. A szerencsétlen nem értette, hogy a dunyhából jön a sok hó. Most is éppen szolgálót keresek, de még nem akadtam a megfelelőre.
A jóságos aggastyán nem sokáig gondolkodott, és amint kiötlötte a megoldást, ki is mondta azonnal.
-Majd átjönnek az én manócskáim, mind egytől-egyig szorgalmas, és felrázzák azok úgy a párnákat, meg a dunyhát, hogy nem lesz rá panasz. Lesz hó bőviben.
Így is lett. Mikulás apó kölcsönadta Holle anyónak a manócskáit, akik aztán olyan szorgosan és gondosan rázogatták napokig a dunyhát meg a vánkosokat, hogy térdig érő hó borította be az egész földet. Már ott, ahol éppen tél volt.
Lett is nagy öröm! A gyerekek szánkózhattak, hógolyózhattak, hóembert építhettek, hiszen volt miből, rengeteg hó esett. Mintha abba se akarta volna hagyni az esést.
Nem hiába voltak olyan szorgosak Mikulás apó manócskái. Meg is lett az eredménye.
Pár nap múlva Mikulás apó is útra kelt, és amikor leereszkedett a felhők közül, a földön úgy siklott rénszarvasok vontatta ezüst szánja, mint azelőtt még sohasem.
Persze ez titok, én is csak nektek mondtam el, hogy idén nem Holle anyó, még csak nem is a szolgálói, hanem a Mikulás manócskái csinálták a sok havat. És mivel titok, ti se adjátok tovább, mert ki tudja, meddig kell még a manóknak rázniuk az ágyneműt, és mikor talál Holle anyó a háztartásába egy megfelelő segítőt.