”Télapó! Télapó!
Hol van a te házad?
Ki adta, ki varrta
báránybőr subádat?

Átvetőzsákodat
ki tölti meg újra?
Hámodat, szánodat
mi röpíti, húzza?

Meleg jó szívednek
honnan van a kincse?
Zimankós hidegben
van, ki melegítse?” 

Zúg a szél, csupa dér
már az ablakpárkány,
Janika álmodik
puha, fehér párnán.

Szól hozzá Télapó,
hó olvad szakállán,
s ahogy szól, szemében
fénylik a szivárvány.

”Házamat csillagból,
hét göncölszekérrel,
hegyimanók hordták
teliholdas éjjel.
 
Subámat hét gyapjas
fehér bárány adta,
tündérlányok gyűszűs
ujja varrogatta.

Zsákomat illattal,
édes ízzel, mézzel
méhek töltögették
virágporos kézzel.

Szánomat szélsebesen
három pejkó húzza,
kucsmás fenyők között
kanyarog az útja.
 
Nagy piros szívemnek
jóság a kilincse,
s édesanyák mosolygása
a legdrágább kincse.

Hidegben nem fázom
egyetlenegyszer sem:
az ő bársony pillantásuk
átmelenget engem.”