A megérkezés
Egy hatalmas erdőben, ahol a fák alatt virágok nyílnak, gombák lapulnak, egy nagy tölgyfa odvában élt egyszer egy manó család. Az odúban sokan laktak, manó papa, manó mama és virgonc manó gyerekek. A legkisebb manó hosszú füleivel folyton fülelt, hegyes orrával állandóan szimatolt, nagy barna szemeivel kíváncsian nézelődött valahányszor az erdőt járta. Gyakran megtréfálta a testvéreit, és mivel sok csínyt, kópéságot követett el, elnevezték Kópénak.
Kópé kicsi volt és vékony. Akkora volt csak, mintha két érett körtét egymásra tennénk. Szeretett fára mászni, onnan nézelődni, a vékony ágakon csimpaszkodni, hintázni, majd leugrani, és a fűben meghemperegni. Szívesen fedezett fel új ösvényeket, egyszer még a vakond alagútját is végig járta. Legjobban a zöld színt szerette, a nadrágja fűzöld volt, a kalapja barna, a pulóvere pedig világoszöld sárga csíkokkal.
Egyik nap éppen a szokott sétáját rótta, amikor gondterhelten megállt a domboldalon. Bármerre járt, mindenhol gépekbe botlott, a fűrészek visító hanggal egymás után döntötték ki a délceg fákat, amit tovább daraboltak, majd a zötykölődő teherautók elszállítottak.
– Hol fogok lakni, ha egyszer elfogy az erdő? – sóhajtott fel Kópé. – Egyre kevesebb a vadalma, a vackor.
És ekkor megpillantott egy hatalmas barna hátizsákot, kinyitva hevert tőle pár lépésnyire, és egy szép piros alma kandikált ki belőle.
A manó megbűvölten nézte az ínycsiklandozó gyümölcsöt. Ilyen hatalmas almát még nem is látott, kétszer akkora volt, mint egy erdei vadalma. A hátizsáktól nem messzire egy család üldögélt, beszélgettek, eszegettek.
Kópé félt az emberektől, ha meglátta, elkerülte őket, sok rosszat tapasztalt velük kapcsolatban: eldobálják a szemetet, letörik a fák ágait, virágot szednek, amik előbb elhervadnak, mintsem hazaérnének velük, és akkor az útszélre hajítják őket. De most nagyon éhes volt, és az emberek neki háttal ültek. Talán nem veszik észre.
Kópé körülnézett, majd óvatosan előrelopakodott. Nem történt semmi. Még közelebb kúszott, már majdnem megfogta az almát, amikor a férfi felállt, a manó pedig ijedtében előre bukfencezett a hátizsákba.
– Ideje indulni – mondta a férfi. Kellemes mély hangja volt, és felkapta a hátizsákot. Becsatolta, és a vállára vette. A család többi tagja is összeszedelőzködött, és elindultak. A manó mozdulatlanul kuporgott a hátizsákban.
„Vajon hova visznek?” – gondolta Kópé, de a választ nem tudta. Jó fél órás gyaloglás után a család kocsiba szállt, a hátizsákot a csomagtartóba zárták. Kópé egyre jobban kétségbeesett.
„Hová megyünk? Hogy jutok majd vissza?” Annyira félt, hogy még az éhségről is megfeledkezett.
Amikor megérkeztek, és végre kinyílt a csomagtartó, Kópé kikukucskált. Egyrészt nagyon kíváncsi volt, másrészt örült a friss levegőnek. Egy nagy szürke háztömböt látott maga előtt. A férfi felvitte a hátizsákot, és letette az előszobában. A gyerekek vidáman csacsogtak, edények csörömpöltek, finom illatok szálltak, és a család az asztalhoz ült. Kópé érezte, facsarja a gyomrát az éhség. „Talán nem hallják meg, ha én is eszek egy falatot” – gondolta, és megette az alma negyedét. Utána összekucorodva várta, hogy lefeküdjön mindenki, majd amikor elcsendesedett a lakás, a manó kimászott a hátizsákból. Elgémberedtek a tagjai. A bejárati ajtóhoz lépett, de zárva volt, a kilincset nem érte el. Meglátott egy széket, elkezdte húzni, tolni, nehéz volt nagyon, elfáradt, többször megállt pihenni, de végre valahára sikerült odatolnia az ajtóhoz. Felmászott rá, de nem érte el a kilincset. Nyújtózkodott, lábujjhegyre állt, de hiába. Akkor felugrott, a manók köztudottan jó magasra képesek ugrani, de hiába nyomta le a kilincset, az ajtót így sem tudta kinyitni, kulcsra volt zárva, és a kulcs nem volt az ajtóban.
Kópé lemászott és nesztelen léptekkel körbejárta a lakást. Ekkor észrevette, hogy az erkélyajtó résnyire nyitva van. Május eleje volt, meleg levegő áradt a lakásba. Kópé kiment az erkélyre, ahol a család bicikliket tárolt, meg egy focilabdát. Ahogy kikukucskált az erkély rácsain, látta, hogy nagyon magasan vannak, az ötödik emeleten. „És most hogyan tovább? – töprengett Kópé. – Repülni nem tudok, nem vagyok én madár.”
Abban a pillanatban észrevette, hogy az erkély melletti fal tövében egy akácfa növekedett. Az egyik ága odahajolt az erkély széléhez. Kópé egy pillanatig sem habozott. Kibújt a rácson, nagy levegőt vett, és ráugrott az akác ágára, jól átölelte, és mászni kezdett lefelé.
Az alattuk lévő erkélyen, a negyediken, egy nagy, bozontos szőrű kutya aludt, és amikor a manó odaért, felemelte a fejét, beleszimatolt a levegőbe, majd hangos ugatásba fogott. Kópé úgy megijedt, hogy majdnem elengedte az ágat, és hajszál híján lepottyant, de aztán összeszedte magát, és fürgén mászott tovább.
A harmadikon lévő erkély kopár volt, ez nem tetszett a manónak, még lejjebb ment, a másodikon lévő erkély tele volt cserepekkel, növényekkel, ez már jobban megfelelt volna neki, de még mindig azt érezte, hogy magasan vannak.
Az utolsó erkély tele volt kacatokkal. A legtöbb helyet egy nagy, barna szekrény foglalta el, aminek hiányzott az egyik ajtaja, a másik pedig el volt repedve. A szekrény tetejére két-három dobozt halmoztak fel. Az erkélyajtó melletti sarokban volt egy faláda, benne üres cserepek, egy másik kisebb ládában néhány szerszám hevert. Két-három műanyag vödör is volt ott, egy törött seprű társaságában. Látszott még egy roller és egy háromkerekű bicikli. Kópé bemászott a szekrény alsó polcára. A jobb oldalon játékok hevertek, egy kisautó, aminek hiányzott az egyik kereke, egy félkarú baba, egy labda, ami teljesen leengedett már. A baloldalra régi cipőket halmoztak fel. Kópé tovább mászott, itt volt a törött ajtó, ide ócska ruhákat gyömöszöltek be. „Ez jó lesz – gondolta a manó. – Itt szépen elbújok. Senki nem fog észrevenni, amíg ki nem találom, hogyan mehetnék haza.” A ruhákból kialakított magának egy kényelmes fekhelyet, és a nagy ijedtség után elnyomta az álom.
Illusztrációk: Németh Alina