Volt egyszer egy messzi-messzi ország, úgy hívták: Angyalvölgy. Körös- körül fellegek övezték. A Nap soha nem tért nyugovóra, mindig beragyogta a fény. Itt éltek az angyalok örökös békességben és boldogságban. Köztük lakott az az angyallány, akiről most mesélni fogok.
     Termete, mint a karcsú nádszál, haja fekete, mint a holló tolla, szeme, mint a zafír. Selyemruhája zöld színben tündökölt, lágyan lebbent, ahogy lépett. Szárnyait csak sejteni lehetett, ahogy meg-megcsillantak a napfényben.
     Álló nap egy felhőn üldögélt, vagy pajtásaival játszadozott. Vidám kacagásuktól csengett-bongott Angyalvölgy. Szülei nagyon féltették minden veszélytől, ezért soha nem repülhette át a völgy határát. Igen ám, de a lány kíváncsi lett arra, hogy mi rejtőzik a fellegeken túl.
     Egy szép napon mégiscsak átszökött rajtuk. Ahogy letekintett, látott valami nagy mélységet és sötétséget. Először nagyon megrémült, aztán eldöntötte, hogy megnézi, mi lehet az. Halk szárnycsapásokkal a sötétség felé vette az irányt. Hamarosan kibontakozott előtte a Föld.
     Egy virágos réten találta magát. Ilyesmit ő még soha nem látott. Elcsodálkozott, mert érezte maga alatt a füvet, kezével meg tudta érinteni a fákat. Orrát csiklandozta a sokféle illat. Hirtelen arra repült egy méhecske.
     – Jaj-kiáltott fel ijedten, ahogy az a fülébe zümmögött. Mikor rájött, hogy nem bántja, megnyugodott. Továbbment hát. Hamarosan szembe jött vele egy kutya egy asszonnyal, aki növényeket szedegetett. Az állat ott termett mellette és körbeszimatolta, majd elkezdett ugatni.
     – Foltos! – szólt rá az asszony. – Mi lelt? Hisz nincs ott semmi. A lány akkor döbbent rá, hogy nem látja őt senki. Szemügyre vette az asszonyt, aki valahogy hasonlított rá. Ahogy nézte, nézegette, észre vette, hogy az arca mégis más: szomorú, szeméből könny csorog.
     – Foltos, gyere, megyünk haza – szólt a kutyának. Lassan, lehajtott fejjel indultak el az ellenkező irányba. Az asszony a kezében szorongatta a füvecskéket.
     Az angyallány követte őket. Nemsokára elértek egy kertes házhoz. Az asszony bement, ő pedig bekukucskált az ablakon. Látta, hogy egy kislány fekszik az ágyban. Arca kipirult a láztól, teste rázkódott a köhögéstől. Szenvedő tekintettel pillantott az ablak felé.
     Szeme hirtelen felcsillant.
     – Te látsz engem? – csodálkozott a leselkedő. A beteg bágyadtan bólintott. Az angyal felbátorodva repült be hozzá. Leült az ágya szélére.
     – Hogyan láthatsz engem, mikor senki más nem lát?
     – Na-gyon be-teg va-gyok – sóhajtotta a lány.
     – Mi az, hogy „betegség” – kérdezte.
     – Az rossz do-log. Nem tu-dok fel-kel-ni, gyön-ge va-gyok. El-ha-gyott min-den e-rőm….
     – Bárcsak segíthetnék! Énekelek neked egy dalt, az talán segít:

     Mire a dalnak vége lett, a lány mély álomba merült. Arca kisimult, és békésen szuszogott.
     Az angyal megsimogatta. Ahol hozzáért, vakító fénysugár támadt, ami végigfutott a lány testén.
     Hamarosan felébredt. Nagyot nyújtózkodott.                                                             
     – Jaj, de szépet álmodtam! Anya, anya!
     Az anyuka lélekszakadva rohant be a szobába.
     – Mi a baj, kislányom? – kérdezte ijedten.
     – Én azt hiszem, hogy sokkal jobban vagyok! Mióta azt álmodtam, hogy egy angyal járt a szobámban, úgy érzem, meggyógyultam.
     – Kislányom! – ölelte át az anyuka.
     – Anya, én olyan éhes vagyok!
     – Mit ennél, kislányom?
     – Borsólevest!
     – Máris hozom! – ment ki sietve.
     – Meggyógyultál? – kérdezte boldogan az angyal. De a lány nem válaszolt.
     – Te nem hallasz engem? – búsult el. Nagyon szomorú lett.
     Eldöntötte, hogy visszamegy Angyalvölgybe. Biztos, hogy a szülei már régóta keresik odafent. Azt gondolta: ”Úgysem hall engem senki, akkor miért maradjak itt. Igazuk volt, hogy a Földön nem vár rám más, csak búslakodás”.
     Otthon nagyon örültek, hogy visszatért. Egyedül ő maradt bánatos. Senki sem tudta felvidítani. Az anyukája aggódva kérdezgette:
     – Lányom, lányom, mi nyomja a szívedet?
     – Jaj, anyám, lenn a Földön tényleg sok a baj. Egy kislányra találtam, aki szenvedett. Segítettem rajta, de mi lesz, ha újra beteg lesz? Úgy vigyáznék rá, de szeretném, ha megint látna és hallana engem. Nagyon magányos voltam, mikor már nem látott és nem hallott.
     – Ez csak úgy lehetséges, ha emberré válsz – válaszolta az anyja. Ahhoz meg kell születned a Földön.
     – „Akkor így teszek”– határozta el az angyallány.
     Közben a kislányból felnőtt lett, férjhez ment, mert az emberek ideje gyorsabban száll, mint az angyaloké.
     Mikor újszülött gyermekét karjában tartotta, és ránézett, azonnal felismerte benne azt az angyalt, kit akkor régen az álmában látott.
     – Hát újra itt vagy! Mostantól mindig velem leszel, és soha nem engedlek el! Úgy hiányoztál!
     A kisbaba felnyitotta azúrkék szemét, és mindentudóan rámosolygott.
     Édesanyja egy dalt kezdett el dúdolni: