Vaskalapos hóember
gondolt egy nagyot:
útra kelt, és itt hagyott
kertet, jégcsapot.

Unta magát egyedül
kertünk közepén,
s útnak indult barátot
keresni szegény.

Januárban elindult,
s jött a február…
arra gondolt, hogy lassan
barátot talál.

Januári hideg szél
hordta a havat,
ezért, aki tehette,
otthon is maradt.

Sárgarépa orrára
rászállt egy madár…
azt hitte, hogy benne
majd barátra talál.

Ám a madár éhes volt,
nem barátkozott.
Csipegette a répát…
– Huss, te átkozott! –

kiáltott a hóember,
s intett mérgesen.
– Hagyd békén az orromat!
Kell az még nekem.

Erdők mélyén, s réteken
cammogva haladt…
elérkezett március,
ragyogott a Nap.

Megizzadt a homloka:
csupa verejték…
s nem talált egy társat, de
barátot se még.
 
Vacogtató szél sem hord
szállongó havat…
hóemberünk lassacskán,
mélázva haladt.

Olvadnak a jégcsapok,
sehol egy barát…
tavaszi Nap olvasztja
február havát.

Erdőszéli tisztáson
rozsdás kalap áll…
mellette egy répa van,
és egy kismadár…

Szétszivárgó tócsában
viseltes kalap,
bokrok alól fürge kis
nyulacska szalad.

Jól lakott a kicsi nyúl,
és a kismadár,
rojtos szélű  kalap meg
új gazdára vár.