Aranyba mártja pemzlijét,
dalolva átoson
a kertek alatt nyújtózó
szelíd akácoson,

befesti mind a fűzeket,
a nyírfák ezreit,
az erdők mentén száll tova,
és itt-ott meglegyint

pár bükköt, majd sok tölgyet is,
hogy pottyanjon a makk…
s lásd, a lombok zizzenve
a földre omlanak.

Majd átlibeg a szél borzolta,
pompás szőnyegen,
varázspalettát ránt elő,
a hegytetőn terem,

hogy onnan hintsen szerteszét
még száz, meg száz csodát;
megborzolja hársligetek,
nyárfák ágbogát,

fanyar bogyókat érleljen
a csipkebokrokon.
Ha deret hintve süvölt majd
a fagyos, zord rokon,

akadjon némi élelem
az álmos rét ölén,
beérjen minden kis bogyó;
a hamvas, kék kökény,

a borzas ágú berkenyén
vöröslőn lángoló,
csokornyi fürtben pompázó
temérdek csepp golyó.

Ha dér zizeg a bokrokon,
és havat szór a szél,
ha kopár ágú tölgyeken
didergő nóta kél,

vendégül lássák ágaik
a csöppnyi dalnokot,
ki hálából, hogy áttelelt,
tavasszal dalba fog.

(2011. október 2.)