Mézest sütünk karácsonyra,
nagy segítség vagyok ám!
Én mérem a lisztet, mézet,
többit meg az anyukám.

Én leszek a cukrászmester,
ő pedig a segédem.
Felkötjük a kötényeket,
s hozzálátunk serényen.

Lisztfelhő száll, csöpög a méz,
hopp, lepottyan egy tojás!
Végigcsorog a szekrényen,
konyhakövön… de mókás!

Nézd, a többi kedvet kapott,
szalad sorra utána,
fiókokon átszökkenve,
egymás fölött bucskázva.

Apa ámul: – Hurrikán volt,
vagy egy nagyobb szélroham?
Mint a kertünk vihar után…
ez a konyha épp olyan!

Lisztfelhőből kerekedett
ez a csuda fergeteg,
mézeső hullt, s tojás-zápor
törte át a felleget.

Persze, tudom, formabontó,
fura látvány, nem vitás.
Nem is kezd így a sütéshez
rajtunk kívül senki más.

Nagyi mondta, s neki aztán
bizonyosan hihetek…
Úgy hírlik, hogy te is voltál
cukrászkodó kisgyerek.

Bár meglehet, hogy a kezdet
zűrös, vagyis rémes lett,
a tésztához való dolgok
nem a tálba érkeztek,

takarítok, mérek, gyúrok,
a formák meg sorjáznak…
s hidd el, este mézes illat
lengi be a szobákat.

(2014. december 15.)