Zöldbe borult ágak hegyén
madársereg csicsereg.
Minden apró levélrügyet
felkeltett a kikelet.

Körbeszagol Mirci cica:
– Mik ezek az illatok?
Kikutatom honnan jönnek,
s egykettőre itt vagyok –

– Ne menj messze! – szólt az anyja.
– Hisz az idő szeszélyes.
Tudod, ha az égbolt morcos,
kint maradni veszélyes.

– Tudom, tudom, mesélted már:
villámot szór, mennydörög…
Mielőtt még eső esne,
egész biztos megjövök.

Nem szeretném, hogy a bundám
a jégeső kimossa –
Nyávog vissza mamájának
búcsúzóul  cirmoska.

– Honnan jön e csodás illat?
Egyszerűen imádom –
suttogta kis pillangó,
s megpihent egy virágon.

– Aha, szóval ezt éreztem –
örvendezett Mircike.
Egész biztos finom lehet,
megkóstolom izibe’.

Sárga csőrű kicsi kacsák
kuncogtak az egészen:
– Hogy egy cica rózsát egyen?
Na, ezt én is megnézem –

– Meglesem a kis pillangót,
vajon hogyan csinálja? –
Mirci cica belekóstol
az illatos virágba.

– Nem hinném, hogy valaha is
ezt kívánnám ebédre.
Eszegesd csak kis pillangó,
jó nekem az egérke  –

Hátat fordít a kiskertnek,
s arrébb baktat Mircike.
Bodzabokor árnyékában
kapirgál vagy tíz csibe.

– Szerezhetnék pár barátot –
s ugrik is a kismacska.
Hajladozó, selymes fűben
szökken a négy tappancsa.

Odaröppen kotlós mama,
s rákoppint a fejére.
– Ugye nem a csibéimet
szemelted ki ebédre? –

– Nyau, nyau! – szipog Mirci.
– Barátokat keresek.
Dehogy vágyom kiscsirkére,
egérhusit szeretek –

– Javíts ki, ha rosszul láttam! –
harsogta a kakaska.
– Ha még egyszer erre kószálsz,
rálépek a farkadra –

Nagy hirtelen szélvész támad,
tépázza a kerteket.
Morcos felhők gyülekeznek,
hűvös eső csepereg.

– Hová fussak, merre bújjak? –
kesereg a kiscica.
Ott terem egy mókás szőrmók,
fekete a praclija.

– Gyere gyorsan, fuss utánam,
irány be, a házamba!
Míg a felhők elvonulnak,
pihenhetsz az ágyamba’.

Szaladt a kis ázott macska,
szót fogadott Tappancsnak.
Míg a felhők elvonultak,
addig egy jót játszhattak.

Jól jött ez a záporeső,
elverte az út porát.
Mircike, és Tappancs
kutya azóta is jó barát.