December volt, és hatalmas pelyhekben hullt a csillogó hó. Az első c. osztályban minden kisgyereknek az ablakra szegeződött a tekintete.
     – Látom, mindenkit jobban izgat a hóesés, mint az osztályfőnöki óra – mosolyodott el Márta néni megértően.  – Mindjárt kicsengetnek, és akkor szaladhattok haza a szánkókért. Biztos vagyok benne, hogy ebből a remek, friss hóból ma sok hóember is meg fog elevenedni – mondta, hamiskásan mosolyogva, miközben megsimogatta az egyik, ábrándozó tekintetű kisfiú kobakját.
     – Hahaha, megelevenedni!… – kacagott fel a fél osztály.
     – Na jól van, ezt nem szó szerint értettem. Arra gondoltam, hogy ma biztosan sokan fogtok hóembert építeni – helyesbített Márta néni.
     Ennyire még talán soha sem örültek a gyerekek a tanítás végét jelző csengőszónak, mint a mai napon. Peti is boldogan szaladt ki az iskola kapuján.
     – Hú! Tudjátok, hogy már mióta vártam erre a napra? – kiáltott oda futás közben a barátaihoz.
– Olyan hóembert fogok építeni, amilyent eddig még senki sem látott!  
     A hazafelé vezető úton arról beszélgettek, hogy ki milyen technikával készíti majd a hóembert? Minden gyereknek volt valamilyen remek módszere. Mindenki sietett haza, hogy az övé legyen az idei tél első hóembere.
     Peti az egész délutánt a kertjükben töltötte. Mivel nem volt testvére, anya és apa pedig most nem ért rá, így egyedül szorgoskodott. Már teljesen besötétedett, mire elkészült a hóember. Láthatóan nagyon meg volt elégedve a művével.
     – Anya, apa, gyertek, nézzétek meg! Elkészült! – kiáltott be ujjongva a házba.
     – Nahát! – csapta össze anya ámuldozva a két tenyerét – ilyen szép hóemberünk még talán sohasem volt! Igazi szobrász vagy, fiacskám!
     – Igazi hószobrász! – javította ki apa vidáman, és elismerően biccentett.
     – De holnap szaladhatsz le a boltba sárgarépáért, mert ez volt az utolsó darab a kamrában – szólt nevetgélve anya, és a hóember orrára mutatott.
     – Tényleg, hogy is hívják a hóemberedet?
     – Úgy, mint eddig minden évben: Boldizsár – vágta rá Peti határozottan.
     Lefekvés előtt még egyszer megcsodálta szobája ablakából.  „Tényleg jól sikerült. Lehet, hogy szobrász leszek?” – vetődött fel benne a gondolat. Büszke volt rá, hogy teljesen egyedül alkotta meg Boldizsárt.
     „Ma nem is maradt időm a szánkózásra, pedig láttam, hogy apa már előkészítette nekem a szánkót a teraszra. Majd holnap bepótolom. Elmegyek a srácokkal az utcánk melletti domboldalra, de előtte még megnézzük egymás hóembereit” – gondolta Peti, és magára húzta a takarót.
     A szobrászkodásban alaposan elfáradt, így hamarosan mély álomba szenderült. Nem sokkal éjfél után azonban felébredt, ám sehogyan sem sikerült újból elaludnia. Hosszú ideig forgolódott álmatlanul az ágyában. A telihold fénye beszűrődött a szobájába. Az utcai lámpás körül pedig szikrázóan csillogtak a szállongó hópelyhek. Peti felkelt, odasétált az ablakhoz, hogy megnézze Boldizsárt. Nem akart hinni a szemének: Boldizsárnak hűlt helye volt. Az első gondolata az volt, hogy ellopták.
     „De hát kinek kellene egy hóember! Meg aztán hogyan is lehetne egy hóembert csak úgy ellopni?! Ez butaság! Igen ám, de akkor vajon mi történhetett?”
     Már éppen át akart szaladni anyáék szobájába, amikor észrevett valamit… Az ablakából oda lehet látni a domboldalra, ahol szánkózni szoktak. Éppen elég felkapaszkodni a meredek domboldalon, de megéri. Minden fáradságért kárpótol az az élmény, amikor siklanak lefelé, a lejtő aljára, ahol többnyire a cserszömörce bokrok tövében landolnak.
     Tehát ott a dombon van valami érdekes. Mintha most is szánkóznának. Gyorsan elővette a tavaly karácsonyra kapott távcsövét, amivel még az éjszakai sötétségben is látni lehet. Most pedig nem is volt olyan sötét, hiszen megszűnt a havazás. Egyetlen felhő sem volt az égen, és a telihold fénye remekül bevilágította a tájat.
     Peti belenézett a távcsövébe, de nem akart hinni a szemének. A meredek domboldalon éppen az ő Boldizsárja siklott le. De nem volt egyedül. Még legalább tíz hóember nyüzsgött körülötte. Peti egy ideig ámuldozva nézte őket, majd beléhasított a gondolat:
     „Beteg leszek! Azt hallottam, hogy aki beteg, néha még hallucinálni is szokott. Az is előfordulhat, hogy olyan dolgokat lát, amit rajta kívül senki más. Talán már lázam is van” – simított végig aggodalmasan a homlokán.
     „Jobb lesz, ha lefekszem aludni, reggelre talán kicsit jobban leszek. Azt szokta mondani anya, hogy aki beteg, annak pihenni kell, aludni, sokat, sokat aludni…aludni…” – szemhéjai lecsukódtak, és elnyomta az álom.
     Reggel szokás szerint lerúgta magáról a takaróját, nagyokat nyújtózkodott, majd fürgén kipattant az ágyból,…és eszébe jutottak az éjszaka történtek.
     „Nem is érzem magamat rosszul. Igaza van anyának, hogy aki beteg, annak pihennie kell.” Odalépett az ablakhoz, és kinézett a kertbe. Mindent csillogóan fehér hó borított, és Boldizsár is ott állt, ahova tegnap építette. Megkönnyebbülten sóhajtott fel.
     Reggelizés után alaposan felöltözött, és indult az iskolába. Azonban amint kiért az ajtón, a lába szinte a földbe gyökerezett. Az éjszakai, frissen hullt hóban lábnyomok vezettek a teraszra, és a szánkó is csupa hó volt. Tekintetével követte a lábnyomokat. Azok pedig egyértelműen a vidáman mosolygó hóemberig: Boldizsárig vezettek.
     – Ez lehetetlen, ez nem lehet igaz! – hüledezett.
     Odasétált Boldizsárhoz, és csodálkozó tekintettel nézett fel rá.
     – Tényleg?… Szóval…tényleg téged, illetve benneteket láttalak az éjszaka a domboldalon szánkózni? – kérdezte tőle álmélkodva.
      Boldizsár kissé lehajolt hozzá, és a fülébe súgta:
     – Mi van ebben olyan különös? A teliholdas éjszakákon mi is nyugtalanabbak vagyunk egy kicsit. Különben is… tudod, hogy milyen unalmas egész nap itt, a kertben ácsorogni?– majd felállt, és ismét mozdulatlanná dermedt.
     – Petikém! Nem bírtad ki délutánig, hogy ki ne próbáld a szánkódat? Le kellene ám söpörni róla a havat, nem csak úgy visszatenni a teraszra! – hallatszottak anya dorgáló szavai. – Most lesöpröm róla én. Te csak siess az iskolába, de legközelebb ez már a te feladatod lesz! – mondta az édesanyja, seprűvel a kezében.
     – Köszi anya! Megígérem, ezentúl nem feledkezem meg róla! – válaszolt Peti, miközben huncutul mosolyogva Boldizsár felé kacsintott.
     Az iskolában Márta nénivel volt az első órájuk.
     – No gyerekek, kiszórakoztátok magatokat tegnap délután? – kérdezte tőlük kedvesen.
     A gyerekek egymás szavába vágva meséltek a tegnap délutáni izgalmakról: szánkózásról, síelésről, hógolyózásról…
     – Igaza volt Márta néninek: tegnap tényleg sok hóember elevenedett meg – mondta Peti hamiskás mosollyal. Közben pedig arra gondolt, hogy ezentúl jobban oda fog figyelni ezekre a teliholdas éjszakákra…