Nagymami és nagypapi
– úgy, mint réges-régen –
mosolyogva sétálgat
ma is kéz a kézben.

Veszekedni talán még
sose láttam őket,
nem kívánhat senki sem
klasszabb nagyszülőket.

Mindegyikük csupa szív,
vidám, kedves ember.
Meglátja az unoka ezt
így is, gyerekszemmel.

Kérdezték már nagyanyót:
mitől ilyen boldog?
Ő csillogó szemekkel
csupán ennyit mondott:

– Tudjátok, a szeretet
szépíti a lelket,
s természetes jele az,
hogy viszontszeretnek.

Bajsza alatt somolyog
némán nagyapóka:
– A feltétlen szeretet
nevel csak a jóra.

Megsimítja ősz nejét
vénülő kezével,
tekintete megpihen
nagyanyó szemében.

(2010. április 28.)