Egészen december közepéig nem esett egy szem hó sem. Ugyanakkor a nagyon hideg reggelek miatt félő volt, a szántóföldeken elvetett mag kifagy, és a következő évben soha nem látott éhínség sújtja a falut.
Azután, egyik napról a másikra, mégis csak elkezdett havazni. A szegényes viskókat egyformává varázsolta a hófehér paplan. Mindegyiket óvón betakarta, megszépítette, egyenlővé tette őket a földesúri kastéllyal.
A gyerekek örültek legjobban a késve beköszöntő télnek, hógolyóztak, szánkóztak, élvezték a friss, tiszta levegőt.

A kis falut erdő ölelte körül, azonban abban csak tölgy, bükk, gyertyán és berkenye nődögélt, még csak véletlenül se fordult elő fenyő. Ott volt azonban már a nyakukon a karácsony, és amíg eddig, minden évben, a környék leggazdagabb embere adott a falunak egy fenyőfát, ez az idén elmaradt. Meghalt ugyanis a jóságos öreg földesúr, s utódja, a fia már úgy gondolkodott: ugyan miért is áldozna drága fenyőiből egyet is a szegények karácsonyára? Inkább eladja a vastag vaskerítéssel körbevett kertjében nevelt kis fenyőket valami gazdag kereskedőnek, aki búsásan megfizeti azok árát.
Pár nappal karácsony előtt, mindenki úgy gondolta, a falu nem fenyővel üli meg az ez évi ünnepet. De hát nem rajtuk múlott. Ha valami nem adatik meg, azzal nincs mit tenni.
Egyedül József, a falu asztalosa hitte azt, hogy mindenen lehet segíteni. Ő legalábbis, megpróbálja. Fiatal házas volt, decemberre várták első gyermeküket. Úgy remélte, ilyen családi boldogság mellett, gyermekük első karácsonyát, nem ülhetik meg fenyőfa nélkül.
Önkéntes száműzetésbe vonult hát, elbarikádozta magát a műhelyében, és két álló napig elő se jött. Csak dolgozott. Hogy min, azt még a felesége se tudta, pedig ő naponta háromszor kopogtatott be Józsefhez az ennivalóval.
Azután csak előkerült József. Egy magasba nyúló, lepedővel letakart dolgot hozott ki a műhelyéből, s azzal egyenest a templomba sietett.
Csak a plébános úrnak volt hajlandó megmutatni, ő mivel is járul hozzá a karácsony ünnepléséhez. De kérte, karácsony napjáig tartsák titokban.
Másnap aztán, karácsony napján, csak úgy tódultak az emberek a templomba.
Ami mindenkinek legelőször is a szemébe tűnt, az oltár mellett letakart csúcsos holmi. A szentmise megkezdődött, és lekerült a lepel arról a furcsa valamiről is.
Hát egy fenyőfa volt. Egy fából barkácsolt, művészien kifaragott, zöldre festett karácsonyfa. Az ágak végén tartóban gyertyák álltak, és volt még a fán színes, erdei bogyókból font koszorú, dió, meg apró piros alma, és pattogatott kukorica apró fehér gömbjei.
A gyertyákat meggyújtották, s a lecsurgó viasz olybá tette a fácskát, mintha olvadó hó lepte volna el az ágait. Szép volt úgy, ahogy volt.

Mindenki boldog volt, mert ez a fából készült kis fenyő elhozta számukra a karácsony örömét, békéjét.
Soha többé nem szorultak a gazdag földesúr adományára. Megvolt a maguk saját fenyője, ami szebb volt, és maradandóbb minden más, gazdagon díszített karácsonyfánál.