Mese a klímaváltozásról

Már egy ideje – amikor a dél-amerikai esőerdő égbenyúló fái között átszűrődő napfény megvilágította az örökös félhomályt -, hallották a rémisztő, érthetetlen zajokat.

Dübörgött a talaj a talpuk alatt, már ha éppen a földön mászkáltak, de hallották a félelmetes csattogást és ropogást akkor is, ha a fákon ugráltak vagy éppen pihentek.

Mi történhetett – tanakodtak az állatok? Mi ez a rettenet, ami megzavarja a mindennapi nyugalmukat? Látták azt is, amint napról-napra újabb, hatalmas faóriások hanyatlottak a földre, melyek a tűző naptól védelmezőik, friss levegőjük biztosítéka, egyben éjszakai oltalmazóik voltak.

Egyre beljebb húzódtak hát az erdőbe, csak hogy minél távolabb kerüljenek a szörnyű hangoktól, és a pusztulás látványától.

Megnézni, hogy mi történt, utánajárni, tenni ellene valamit azonban egyikük se mert. 

Ugyanúgy félt a merész, maga is félelmet keltő jaguár, mint a pekari, a vízidisznó, de nem volt elég bátorsága egyetlen tapírnak sem. Még a fák között vidáman és könnyedén ugrálva közlekedő gyapjas majmok is elbátortalanodtak, amikor szóba került, meg kellene nézni, mi okozza a félelmük alapját képező, rettenetes zajokat. 

A tatu meglapult a magas aljnövényzetben, a denevérek pedig a messzebb lévő, a dzsungelben ritkán előforduló barlangokat kutattak fel a maguk számára, ahol búvóhelyre leltek. 

Egy nap azonban olyasmi történt, ami még inkább felbolygatta a dzsungel lakóinak életét.

Eltűnt az egyik gyerekmajmocska. 

A kis kölyök együtt kergetőzött hasonló korú társaival hol a földön, hol az ágak között, amikor egyszer csak nyoma veszett. Az anyja magát okolta a figyelmetlenségéért, hogy nem tartotta rajta folyton a szemét, de akkor már nem volt mit tenni.

El nem tévedhetett, biztosan hazatalált volna, bármilyen messzire is távolodott el a társaival való szeleburdi ugrándozás, kergetőzés közben, tehát bizonyára valami baj érte. 

Az ismeretlen eredetű zajtól való félelem összekovácsolta az erdő lakóit, természetüktől merőben szokatlan egységbe forrasztotta őket. Most senki nem gondolta, hogy a jaguár étekül használta volna a majmocskát, sem azt nem tudták elképzelni, hogy egyszerűen csak köddé vált.

Egyértelműen a zajhoz kötötték a tragikus eseményt. Mivel mindenki értesült a környéken a történtekről, váratlanul akadt egy vállalkozó kedvű állat, a fekete kajmán, aki kijelentette: ő utánajár a dolognak, légyen bármi is a következménye.

Vállalja a veszélyt, mivel egy eltűnt kis erdőlakó felkutatása már szinte kötelező, nemes feladat, hősies tett.

Bízott vastag bőrében, éles fogaiban, ezért ha más nem, ő biztosan végre tudja hajtani ezt a veszélyes feladatot, a majmocska megmentését.

Leszállt az este, a párás, forró levegő megtelt a denevérek szárnyának surrogásával, a jaguár óvatos lépteinek neszével, amikor a kajmán útnak indult.

Amerről nappal a zajt hallották, ott most csend honolt. A helyre érve, ahol korábban magas, égbenyúló, sűrű levélzetű fák állottak, most egy kopár tisztás terült el. Rajta hatalmas vasszörnyetegek álltak, odébb vászonsátor, ami nagy bokorhoz volt hasonlatos. Közeledvén hozzá hallotta, benne szintén élőlények alhattak, de nem olyanok, mint az ő erdőlakó társai.

Pedig a sátorban alvók nyilván minden baj okozói.

Ekkor váratlanul ismerős neszt hallott. Olyan zajt, amit csak egy magát kelepcében érző, árva kismajom hallat. Segítséget kérő, halk rimánkodást.

Hamarosan rá is talált egy nagy ketrecre. Ő ugyan nem tudta, hogy azt a valamit „ketrecnek” hívják, de látta, hogy benne fogoly az elveszettnek hitt kismajom. Körbejárta, erős farkcsapással próbálta összetörni, de úgy találta, ehhez ő egymaga kevés.

Láttán a kismajom kissé megnyugodott, mégiscsak egy ismerős állat, különösen amikor az segítséget ígért neki.

A kajmán visszament az erdőbe, és még aznap éjjel összeverbuválta a mentőcsapat tagjait. Önként jelentkezett a jaguár, mert ha erőről, nagy, éles fogakról van szó, akkor rá van szükség. De beállt a csapatba a pekari disznó és a vízidisznó is. A lajhárt lebeszélték a csatlakozásról, mivel nem tudták volna kivárni, hogy velük együtt célba érjen.

És természetesen jött tucatnyi felnőtt gyapjas majom, és elrettentő példának egy sereg, szárnyát csattogtató denevér.

Óvatosan megközelítették a kis majom fogva tartásának helyét, és akkor mindnyájan nekifeszültek. Mivel a zárat nem tudták letörni, a ketrecet felfordították, és a fából készült alját a kajmán ütötte, a jaguár a fogával, karmaival tépte, a majmok pedig a léceket feszegették le róla. 

A kismajom hamarosan kiszabadult. A ketrecet a csapat tagjai úgy fordították vissza a talpára, hogy szépen rásimult a felbontott padlózatra. Olybá tűnt, a kismajom varázslatos módon tűnt el, hiszen a lakat sértetlen, a rácsok a helyükön vannak, és a padló is bontatlan.

Az állatok visszasiettek az erdőbe, csendben örvendezve a sikeres mentőakciónak.

Másnap, amikor felkelt a nap, meglepődve hallották, hogy nem hallanak semmit. Elült a zaj, nem dübörgött többé semmi.

A nagy favágóipari cég emberei abbahagyták a munkát, ottmaradt otromba gépeikkel nem törődve, fejvesztettem menekültek el a helyszínről. Babonásan hitték, hogy az esőerdő rossz szelleme megelégelte az erdőírtást, kivarázsolta a ketrecből a foglyul ejtett kismajmot, rajtuk  pedig majd bosszút áll. 

Az esőerdő kipusztított növényeit a madarak – a csőrükben hozott magvakat leszórva – újratelepítették. A lassan, de biztosan növekvő fiatal fácskák újjávarázsolták az erdőt, a sok kilehelt oxigénnel megtisztították, frissebbé tették a párás levegőt, védve ezzel a Föld légkörét is.

A dzsungel testén fakivágással, földtúrással ejtett csúnya sebeket jótékonyan begyógyította az idő, és a történet hamarosan csak rossz álomként maradt meg az erdőlakók emlékezetében.