A Vadasparkban sétáló, bámészkodó látogatók nagy örömére, hétágra sütött a nap. Ragyogó volt az idő, és hasonlóképpen, örömtől fénylett a gyerekek arca, akik közvetlen közelről – a kerítésen kívül – barátkozhattak a nemrég született, csíkos vadmalacokkal.

Mert bár a Vadasparkban minden állat tágas, fás, bokros kifutót kapott, ahol valóságos erdőben érezhette magát, azért mégis, csak drótkerítés mögött élhették az életüket, ott bámulhatták meg őket a felnőttek és a gyerekek.

A barna-fehér, csíkoshátú malackák azonban szabadon szaladgáltak, kergetőztek a látogatók lábai körül, csupán egy kedves arcú gondozónő figyelő, óvó tekintetét kellett elviselniük magukon, aki arra vigyázott, nehogy baja essen a kis vadócoknak.

A tucatnyi apróságból álló csorda minden tagja, mindig, ugyanazt csinálta: ha egyikük futásnak eredt, a többi követte. Ha pedig valamelyikük megállt turkálni a földes, kavicsos sétaúton, vagy a fűben bukkant valami érdekes, ismeretlen dologra, a többi azonnal leutánozta: ők is turkáltak, szaglászták a füvet, közben időnként aprókat röffentettek, láthatóan élvezve valamennyi elfoglaltságot.

Egyikük azonban mégis kitűnt ebből az egyforma, nyüzsgő-mozgó tömegből. Ezt a különc kis állatot nevezzük Csíkoska 1-nek, esetleg Csíkoska 12-nek, hiszen a malackák tucatnyian voltak, és mind egyformák.

Nos, „Csíkoska akárhanyadik”, szaladgálás közben, egyszer csak bepillantott az egyik bokor alá, és ott valami olyasmit látott, amit addig még sohasem.

Mivel alaposabban, közelebbről is meg akarta szemlélni azt a furcsa dolgot, még beljebb húzódott a bokor alá. A leveles ágak teljesen eltakarták, így fordulhatott elő, hogy testvérei vidáman folytatták a bolondos, összevissza kergetőzést, észre se vették, elmaradt mellőlük.

A mi Csíkoskánk előbb az orrát érintette ahhoz a picinyke, kalapos valamihez, ami kicsit nedves volt, kicsit erős szagú, és nagyon peckesen állt a földbe kapaszkodó tönkjén.

Malackánk még sohasem találkozott gombával. Nem tudta, ehető-e, esetleg megtámadja őt, ha nem óvatosan közelít feléje. Rövid tanakodás után, aprócska, patás lábával is megpöckölte.  A kalapos idegen állta a sarat, meg se rezdült, de meg se támadta, ami megnyugtató volt.

Csíkoska arra gondolt, meg kell mutatnia a testvéreinek, mire lelt, mert biztos volt benne, hogy még ők sem találkoztak ilyen érdekes dologgal eddigi, rövid kis életük során. Büszke volt rá, hogy ő fedezte fel, és nem ijedt meg tőle, hozzá is ért, meg is érintette turcsi orrával, sőt, körmös lábacskájával is.

Kihátrált a bokor alól, tekintetével a társait kereste, de közülük senkit nem talált. Eltűntek, mind egy szálig. Valószínűleg, csoportosan szaladtak el valamerre, és talán észre se vették, hogy ő lemaradt.

Először elszomorodott, hogy nem tud frissiben eldicsekedni a felfedezésével, de aztán rögtön meg is ijedt: a mosolygós arcú, őket mindig kedvesen hívó, terelgető gondozót sem látta sehol.

Sőt, mintha a park is kiüresedett volna. Ő ugyan soha nem tartotta számon, mikor van záróra, de azt tudta, ahogy egyre jobban eltűnik a napocska a nagy fenyő mögött, a látogatók is vele együtt tűnnek el, hogy azután másnap újra megjelenjenek.

Most mi lesz? Ilyen helyzetben még sohasem volt. Nincsenek vele, de még a láthatáron sem a testvérei, főként nem az anyukája, a nagy Koca, aki ilyenkor enni adott mindnyájuknak, majd beterelgette őket az ólba, éjszakai hálóhelyükre.

Mit volt mit tenni, a napocska gyorsan csúszott lefelé az égről, hát elindult, hogy megkeresse testvérkéit és a mamáját.

Nem tudta, hogy a Vadaspark aznapra valóban bezárt, a látogatók hazamentek, a kis csordát a gondozó beterelte a drótkerítés mögé, ahol Koca mama várt rájuk. Mivel a testvérek mindig egy csapatban voltak, és annyira izgágák, úgy nyüzsögtek, hogy szinte számon tartani se lehetett őket, a gondozó nem számolta meg a kis állatokat. Csak rájuk zárta a kaput, és – munkája végeztével -, maga is hazatért.

Csíkoska egyedül maradt. Elindult, amerre vitte a lába.

Az útjába legelőször a szarvasok és az őzek kerültek. Ugyan drótháló mögött élték az életüket, de boldogok voltak, mivel velük volt a teljes családjuk: a szarvasbika, a tehén és a borjú, az őzcsaládokban pedig ugyanígy az őzbak, a suta, és a kis gida.

Ahogy félénken, óvatosan közelített a dróthálóhoz, egy apró gidagyerek tűnt fel a kerítés túloldalán.

-Te ki vagy, és mit keresel ott, a másik oldalon? – kérdezte a gida.

-A testvéreimet keresem, a csíkos vadmalacokat, meg a mamámat, a nagy Kocát – felelte Csíkoska.

-Talán elvesztél? – tette fel újabb kérdését a gidagyerek.

-El nem vesztem – szerintem -, a testvéreim vesztek el, mivel sehol sem találom őket.

-Ha ennyire hiányolod őket, én a testvéremmé fogadhatlak. Nekem olyan úgy sincs, egyke vagyok. Csak nem tudom, mit szól hozzá a Mamám?

Ekkor a kerítéshez árnyék közeledett, a suta, gidácska mamája.

-Hallottam, a testvéreidet és a mamádat keresed, Csíkoska. Sajnos, nem fogadhatlak be a családomba, mert nagyon kirínál közülünk. De nincs is rá szükség. Menj csak tovább ezen a köves úton, és előbb vagy utóbb, hazaérsz a tieidhez.

A malacka kicsit szomorúan odébbállt. „Pedig milyen kedvesnek látszott a kis gida, meg az anyukája, a suta. De azért mégiscsak, a saját családom az igazi, őket kell megtalálnom” – gondolta.

Kicsit elszontyolodva kocogott tovább a köves úton. A napocska még világított neki, de egyre halványabban. A fényes gömb lassan, de folyamatosan gurult, lejjebb és lejjebb a fenyőfa ágán.

Útja következő állomásán rőtvörös, szőrös négylábúval találkozott. Az állat szintén a drótháló másik oldalán ült, és figyelmesen szemlélte őt.

-Mi járatban itt, malacka? – kérdezte.

-A családomat keresem – felelte Csíkoska.

-Ha közelebb jössz, és átbújsz a dróton, a pártfogásomba veszlek. Biztosítok neked helyet a bundám alatt.

A ravaszdi róka itt persze a bendőjére, a gyomrára gondolt, mármint hogy nem is lenne rossz vacsora ebből a pindurka, puhahúsú malackából. Épp a fogára való falat.

Szerencsére, Csíkoskának valami azt súgta: ennek az állatnak karmai vannak, amivel nem tud simogatni, és amikor mosolyog, kilátszanak a hatalmas tépőfogai. Nem ilyen mamára vágyott saját anyukája, a nagy Koca helyett.

-Inkább megyek tovább, hátha a családomra lelek, mielőtt lebukik a napocska a fenyő mögött – felelte kitérően a ravaszdi ajánlatára.

„Hát csak eredj, majd bejössz te még az én utcámba, ha nem találsz haza.” – gondolta a róka.

Malackánk tovább bandukolt az immár földes ösvényen.

A következő kanyar után, a drótháló mögött, az előző, vörös bundájú idegenhez hasonló állatot pillantott meg. Ennek még nagyobbak voltak a karmai és a fogai, ráadásul nem is mosolygott. Inkább azonnal nyalogatni kezdte szürke bundával borított, csontos, nagy fejéből előtáruló, hatalmas szája szélét az ő közeledtére.

Malacka nyaka közé szedte a lábait, és loholt tovább. A farkas családjával semmi áron nem akart közelebbi ismeretségbe kerülni.

Egy sarokkal odébb, a drótháló mögött, kétlábú, szárnyas állatok nagyobb csoportját pillantotta meg.

Azok kíváncsian tódultak a dróthálóhoz, hogy minél jobban szemügyre vehessék.

A fácánok vadmalacot egyedül – a társai nélkül, kicsivel sötétedés előtt -, még sohasem láttak.

Csíkoska is jól megnézte őket, pár pillanat után azonban, szó nélkül, odébbállt. Ide sem akart tartozni. Ezekhez az állatokhoz, akiknek az anyukájuk vélhetően kicsi, szárnyaik vannak, nincs csinos, turcsi orruk, és lábból is csak kettő adatott nekik. Érezte, ez nem neki való család.

Elindult hát, hogy tovább keresse a saját hozzátartozóit.

Ekkor a félhomályban egy gömbölyű sziklaféleséget vett észre, az amúgy sima terepen. A szikla alól hatalmas, barna szőrhalom türemkedett elő. Volt rajta még két nagy, bundás, kerek fül, sötét szemei alatt pedig hosszú, barna orr.

 Közben valami brummogó hang is hallatszott, mintha valaki már – bár viszonylag korán volt még – eltette magát másnapra, és horkolva az igazak álmát alussza.

A zajra, amit malackánk csapott érkezésével, a nagy, barna valami kétlábra állt, és olyan vészjóslóan kezdett el bömbölni, hogy Csíkoska nyaka közé szedte a lábát, és már ott se volt.

A medve se tűnt jó rokonságnak, így tovább bóklászott az egyre fokozódó szürkületben.

Ekkor valami elsuhant mellette, majd hirtelen megállt, és visszafordult.

-Te vagy az, Csíkoska? Meg se ismertelek ebben a sötétben. – Mit keresel itt, ráadásul egyedül? Itt hagyott a családod? – kérdezte az árny, amiből lassan kibontakozott egy bolyhos nyulacska alakja, akit már korábbról ismert.

-Elvesztem – mondta nemes egyszerűséggel malackánk. – És őszinte leszek. Nem engem hagytak itt, én voltam haszontalan, és nem figyeltem arra, hogy a többiektől nem szabad lemaradni, mert abból baj lehet. Most nem találok haza.

-Szerintem, bújj be egy bokor alá, próbálj aludni, és ha megvirrad, a világosban ki fog derülni a családod számára, hogy hiányzol közülük. Az a kedves gondozó pedig bizonyára tűvé teszi érted a parkot, és megtalál.

Malackánk már annyira fáradt volt a céltalan bolyongástól, hogy megfogadta a nyuszi tanácsát. Ott, ahol volt, lekuporodott, maga alá húzta lábacskáit, és egy szempillantás alatt elaludt.

Aludt, aludt, egyszer csak arra ébredt, hogy valaki ölbe veszi, és megsimogatja. Egy barátságosan duruzsoló hang azt suttogta a fülébe: „Nagyon aggódtam érted. Örülök, hogy megtaláltalak. Menjünk, várnak a többiek, már nagyon hiányoltak.”

Percekkel később, a gondozó letette a földre, egy kupacnyi, csíkoshátú kismalac közé. A testvérei boldogan vették körül, és aznap egyszer sem tévesztették szem elől, nehogy megint lemaradjon tőlük.

Amikor aztán visszatért a nyugalom és a rend, Csíkoska elbeszélését szájtátva hallgatták a testvérkéi. Elmesélte a többieknek, hol és hogy talált rá arra kis, kalapos valamire, aminek a látványa úgy lekötötte, hogy emiatt „elveszetté vált”. Azután beszélt a többi állatról is, akikkel kalandja során találkozott, és akiknek nem kívánt a családjához tartozni. Mert az övéinél, az ő családjánál nincs semmi jobb, és tökéletesebb.

Tanulsággal is szolgált a meséje: mármint hogy egy jó kalandnak induló dologból nagy baj is adódhat.

Mint ahogy vele is történt, hogy egy félelmetes éjszakán keresztül nélkülöznie kellett a testvérkéit, és szerető mamáját, a nagy Kocát.