(Átdolgozta Nyquist Gizella)

     Mátyás királynak egyszer hírül vitték a hírvivői, hogy valahol a kecskeméti pusztákon él egy olyan juhász, akin még nem fogott ki senki emberfia. Gergő juhásznak hívták ezt a furfangos pusztai embert.
     Nosza, szalajtotta a király kengyelfutóját: mondja meg Gergő juhásznak, hogy szeretne vele megismerkedni a magyarok királya.
     Gergő juhász semmit se szólt, azt is lassan mondta, csak magára kapta az ünneplő ruháját, aztán megindult Budavára felé. Negyednap föl is érkezett.
     A király nagyon szíves volt hozzá, maga vezetgette körül a kincsesházában.
     – No, juhász, mire becsülöd ezt a sok drágaságot? – kérdezte tőle nagy nyájassággal.
     – Alássan megkövetem, uram királyom, szép ez nagyon, majd belevakul az ember, de azért egy kis háromnapos csendes tavaszi eső mégiscsak többet ér.
     A király elnevette magát, hogy így meg tudott felelni a juhász. Mert csakugyan, ha nincs eső a tavaszi vetésre, nem terem búza, nem lesz kenyér, s nincs mit enni. Mert mégiscsak a kenyér a legdrágább kincs.
     Délebédnél az asztal csak úgy görnyedt a sok drága étel alatt. Mindenkinek a tányérja mellé oda volt készítve a kakastejes fehér cipó. Piros a haja, mint a rózsa, lágy a bele, mint a selyem.
     Hozták a szakácsok az első fogást: aranyszínű tyúkhúslevest. Ahogy betálalták, azt mondja a király:
     – Lássunk hozzá, urak, huncut, aki meg nem eszi a levesét!
     Mert majd el is feledtem mondani, hogy a bárók, grófok, hercegek mind ott ültek a király asztalánál, de azért a király jobbján mégiscsak a juhász ült. Kínálgatta is erősen:
     – Ne kéresd magad, Gergő fiam, mondom, huncut, aki a levesét meg nem eszi.
     – Az ám, uram király, de nekem nem adtak kanalat – felelte a juhász.
     Nem ám, mert meg volt parancsolva az inasoknak, hogy felejtsenek el Gergőnek kanalat adni. Kíváncsi volt rá a király, hogy vágja ki magát a juhász a csávából. Hanem azért mégis úgy tett, mintha nagyon haragudnék.
     – Ejnye, jeges teringette! – fordult a cselédnéphez. – Mindjárt hozzatok egy ezüstkanalat az én vendégemnek, vagy hátraköttetem a sarkatokat!
     Kifordult az öreg főinas, aki előre be volt tanítva, de csak sebtiben visszajött:
     – Fölséges királyom, a királyné asszony elvitte az asztalfia kulcsát, nem lehet kanalat kivenni.
     – Sose búsulj, uram király – legyintett Gergő juhász a kezével –, nem maradok én azért éhen.
     Avval szép csendesen lekanyarított egy pillét a kakastejes cipóból, kiszedte és megette a belét, az üresen maradt héjával pedig olyan szépen kikanalazta a levest, hogy egy csepp sem maradt a tányérban.
     Az urak összenéztek, mikor egyszerre csak megszólal ám a juhász nagy hidegvérrel:
     – Hanem oszt most már huncut ám, aki a kanalát meg nem eszi, mint én az enyémet!
     Három falatban lenyelte a cipóhajat, amellyel a levest bekanalazta.
     Mátyásnak annyira megtetszett a Gergő juhász maga föltalálása, hogy egy tarisznya arannyal eresztette útnak ebéd után.
     Azt hazavitte Gergő Kecskemétre. Úr lett Gergő juhász a sok pénzből: ezután piros csizmában őrizte a juhokat.
     Meg is maradt az emlékezete. Mifelénk még most is azt mondják az olyan emberre, aki sebesen elvégzi az ebédet, vacsorát:
     – Bekapta, mint Gergő juhász a kanalát!

Szómagyarázó:

asztalfia	asztalfiók
inas, cseléd	az uraság kiszolgálói (az inas másik jelentése: valamilyen mesterség gyakorlója)
juhász	birkapásztor
kengyelfutó	olyan szolga, aki kengyelben, azaz lóháton követte urát, vagy továbbította a gyors hírt
kakastejjel sütött cipó	mesebeli finom kenyér
kivágja magát a csávából	kellemetlen helyzetben feltalálja magát
a kenyér pilléje	a kenyér megszegésekor levágott kisebbik darab

Számos – a meséhez kapcsolódó – kérdést és feladatot találhattok az Óperencia magazin 2010 nyári számának a 15. oldalán. Rendeljétek meg (az USA-ba és Kanadába szállít a nyomda)!