Volt egyszer, hol nem volt egy icike-picike csillag az égen. Olyan kicsi volt, hogy még a csillagászok sem láthatták, hiába kémlelték az eget éjszakákon át, a legnagyobb távcsöveiken keresztül. A kis csillag igen magányos volt, sem hold, sem bolygó nem keringett körülötte. Még a száguldó meteorok is úgy suhantak el mellette, mintha ott se lett volna.

– Óh, bárcsak nekem is lenne egy barátom, akivel társaloghatnék időnként, vagy megbeszélhetném a világűr történéseit. – sóhajtotta.

Törte a fejét, hogy mit tehetne, hogy jobban érezze magát. Először pördült néhányat a saját tengelye körül, azután pedig huss, nekiindult világot látni. Repült, repült a sötét világűrben, és közben ezt figyelte, lát-e valami érdekeset. Elhaladt egy csomó égitest mellett, de azok mind csak kőből, és porból, esetleg mérges gázokból álltak. Egyszer csak megpillantott a távolban egy gyönyörű kék színben pompázó gömböt.

-Mi lehet ez? Talán egy labda? Megnézem közelebbről – gondolta.

Ahogy közeledett hozzá, a „labda” egyre nagyobb lett, és a csillag rájött, hogy ez bizony egy bolygó! De nem is akármilyen ám! Ereszkedés közben látta, hogy a kék óceánok között szárazföldek zöldellnek, a magas hegyek csúcsai kikukucskálnak a felhők közül, a városok utcái pedig gyöngysorokként világítanak. Egyre merészebben ereszkedett lejjebb és lejjebb, amikor egy kis falu utolsó háza fölé ért. Bekukucskált az ablakon. A szobában egy család éppen a karácsonyfát díszítette. Már felaggatták az ágaira a szebbnél szebb díszeket, a csillogó üveggömböket, a szárnyas angyalkákat, ám amikor fel akarták rakni a fenyő tetejére a csúcsdíszt, az véletlenül leesett és darabjaira tört. Sajnálkozott a család, hogy akkor most befejezetlen lesz a fájuk, és szomorkodva ültek az asztalhoz. Ám ekkor a kiscsillag gondolt egyet. Besurrant a szobába, és a fa tetejére ült. Olyan szépen illett rá, mintha oda teremtették volna! Úgy tündökölt, hogy fénye beragyogta az egész szobát, de még a ház is ünnepi fényben ragyogott! Ilyen szépet az emberek addig még sohasem láttak, ezért csodájára jártak. Így a kiscsillag sem volt már egyedül, és olyan boldogságot sugárzott magából, hogy aki rápillantott, annak a szívébe is boldogság költözött.

Az ünnepek elmúltával a kiscsillag folytatta vándorútját, de az emberek nem felejtették el többé. Ha karácsony közeledik, felnéznek az égre, és várják a karácsonyi csillagot, hátha ezúttal az ő házukba költözik. Legközelebb legyen a ti vendégetek!