Kövek hátán, kéreg alatt
hangya-népség hova szalad?
mit cipelnek erre-arra? –
szorgalmas a hangya-fajta.

De bizony a Hangya Tóni
szeret ám ő lígni-lógni
félre állni, pihengetni
nehéz terhet jól letenni.

Fa tövében heverészni
szorgos munkát lustán nézni
hívó szóra nem felelni
sok kifogást mindig lelni.

„Fogja csak más, engem hagyjon
alvásomban ne zavarjon!
Minek ágat odébb tolni?”
így nevet a Hangya Tóni.

Hangya-sereg morcan nézi
öregebbje szépen kéri:
„Gyere, Tóni, segíteni,
télre kell ezt mind gyűjteni.

Amikor kint hóförgeteg
ágak között szél tekereg
ha nem gyűjtünk, éhen vagyunk
hónapszámra koppan hasunk.

Gyere hamar, Tóni gyerek,
teljenek meg a szekerek
húzzuk gyorsan hangya-házba,
ami nem fér, a padlásra!”

Hasztalan szó minden intés,
kiabálás, szelíd kérés
Hangya Tóni rá se figyel,
minden szóra jól megfelel.

„Ne nevessél, Hangya Tóni!
nem szép dolog lígni-lógni
nem segítesz, éhen maradsz,
tél idején messze szaladsz!”

Eljött a tél, hófergeteg,
Hangya Tóni csak kesereg
vándorbottal a kezében,
bűnbánattal a szívében.

Szánja-bánja lustaságát,
bezzeg vinné másik zsákját
csengő havat búsan nézi,
orra hegye földet éri.

Így vándorol árkon-bokron
hétköznap és vasárnapon
nyár melegét visszavárja –
hideg télben legszebb álma.