Alkonytájt, ha hazajött nagyapám,
hosszúra nyúlt árnya
kísértetet játszott
a folyosó
 falán.
 
Minden nap oly izgatottan vártam,
az üveg mögött lábujjhegyen
 kukucskáltam.
Tudta jól, hogy nézem
az ablakot,
 elébe szaladok ,
hogy majdnem hasra esem,
 várakozva lesem mit rejt hátizsákja,
s felteszem a kérdést -Van-e „madárlátta”? –
Barna, száraz, picike „katona”.
Ez volt nekem akkor
 a királyi lakoma.
Egy falatnyi madárlátta kenyér,
mit a kérges tenyér
nyújtott  felém.
-Gyere kicsim,
 egyél!-