Amíg a tél jégvirágot
festeget az ablakon,
Mirci cica ábrándozva
heverész a pamlagon.

– De jó volna egy kis játék,
majd megesz az unalom.
Csak ne lenne olyan vastag
jégpáncél az utakon.

Nem voltam már egerészni
nem is tudom mióta –
így, amint az ajtó kinyílt,
kisurrant a cicóka.

– Nyau, nyau, mennyi tejföl!
Ilyen csudát ki látott?
Hófehérbe öltöztette
valaki a világot.

Nem fárasztom hát magamat,
nem kell fürge egérke.
Teletömöm pocakomat,
tejfölt nyalok ebédre.

Csendes léptű, bársony
talpak surrannak a verandán.
– Csupa tejföl a lépcső is.
Mi lenne, ha lenyalnám?

Kinyújtja a nyelvecskéjét,
s belenyal a fehérbe…
– Fújj, de vacak ez a tejföl!
Fütyülök az egészre!

Majd lefagy a nyelvem tőle,
nincsen semmi íze sem.
Ha valaki ajtót nyitna,
visszamennék szívesen.

Ki volt, aki ideszórta
ezt a fehér akármit?
Inkább falnék a konyhában
májkrémet, vagy szalámit.
 
Rázogatja apró mancsát…
csupa víz a kis talpa.
De jó volna, ha odabenn
friss tejecskét ihatna…

Csikordul a kulcs a zárban…
szalad is a cicóka.
Ott gőzölög tálkájában
a jó meleg itóka.

Mohón nyalja kis cicuskánk
az illatos tejecskét,
nem vágyik már ki, a hóra,
megtanulta a leckét.