Alkonyodott. Az utca a szegényes, málló vakolatú házfalak miatt volt szürke, az ég pedig a dunyha vastagságú hófelhőktől.
A karácsony ott lógott a levegőben, de ebből az utcán céltalanul bandukoló három fiúcska mit sem érzett.
Nekik még sohasem volt karácsonyfájuk, mint ahogy az utcabeli ismerőseiknek sem. Unatkoztak. Nem tagadhatták meg azonban gyermek mivoltukat, játszhatnékjuk volt, míg el nem jön a lefekvés órája.
Egyikük felvetette: menjenek pár utcával arrébb, ahol a jobb módú negyedben már bizonyára sok ablakból kiviláglik a feldíszített, tarka fényekben pompázó karácsonyfa.
Ez jó ötletnek tűnt, hát nekivágtak. Közben, mintegy észrevétlenül, meghasadt a felhődunyha, és szállingózni kezdett a hó.
Nem tévedtek. Pár utcával odébb, több ablakból is színes fények sütöttek ki az egyre sötétülő utcára. Meg-megálltak, gyönyörködtek benne.
Egyszer csak, kis terecske szakította meg a láncszerűen egybefolyó, magas épületek sorát. Emlékeztek, a téren, napokkal azelőtt, sötét arcú, morcos tekintetű, nagydarab férfi árulta a szebbnél-szebb fenyőket. Mivel az ünnep már az orruk előtt volt, s a vevők is elfogytak, az árus összetakarított, és eltűnt a sátrával együtt.
A járda mellett azonban, ott árválkodott egy fenyőfa. Ahogy közelebbről megnézték, megértették, az árus miért hagyhatta magára a fácskát. Valójában csak megszabadult tőle, mint selejttől. Kidobta, szemétnek szánta. Nem tudott vele mit kezdeni, mivel görbe volt a törzse, letört a csúcsa, és ágai végén már rozsdásodott a tűlevél.