– Két szelet sajtospizza, meg három szalonnás az annyi mint …. mmm…. – töprengett Fürge, az elsős kisegér a matek feladaton.
– Öt! – vágta rá a húga, aki ott ólálkodott a bátyja mögött, és leste a képernyőn megjelenő feladványokat.
– Cin-Cin, ne zavarj már megint! Tegnap is beleszóltál az olvasás leckémbe.
– Persze, mert vérebet olvastál veréb helyett! – feleselt a húga.
– Akkor se beszélj bele, te még csak óvodás vagy!
– Ha sokáig tart a távoktatás, lassan Cin-Cin is kiokosodik melletted, aztán egyből mehet a második osztályba! – nevetett az anyukájuk. – Na, gyere, ne zavard a bátyádat a tanulásban! – terelte félre a kislányát.
Cin-Cin durcásan vonult ki a szobából.
– Kimehetek játszani? – kérdezte.
– Igen, de ne menj messzire! – egyezett bele anyukája.
Gyönyörű tavasz volt. A nap cirógatta Cin-Cin hátát, ő pedig hegyes orrával sorra szimatolta a virágokat, úgy, hogy már sárgállott az orra hegye a virágportól. Egy tarka lepke rá is szállt, mert virágnak gondolta. Cin-Cin bandzsítva nézte az orrára szállt lepkét, és meg akarta simogatni. A lepke – huss! – arrébb libegett.
– Ne menj el! Legyünk barátok! – javasolta az egérkislány barátságosan, de a lepke nem hallgatott rá. Mindig odébb és odébb röppent, de épp csak annyira, hogy még elérhető távolságban legyenek egymástól.
Cin-Cin egészen belefeledkezett a játékba. Észre sem vette, hogy egyre távolabb került otthonról. Előbb bozótos területre tévedt, majd egy erdőben találta magát. Fehér sziklák között patak csörgedezett, a köveket zuzmó és bársonyos moha borította. A lepke eltűnt a szeme elől.
– Hová lehetett? – nézett körül Cin-Cin csodálkozva.
Egyszer csak, zsupsz! Eltűnt a föld a lába alól és zuhanni kezdett. Egy sötét barlang mélyén találta magát.
–  Segítség! Hol vagyok? – nyöszörögte cérnavékony hangon.
Csipp, csöpp – csöpögött a víz a barlang mennyezetéről itt is, ott is. Cin-Cin a félelemtől és a hidegtől vacogni kezdett. – Hogy juthatok ki innen? – töprengett magában. – Muszáj valahogy kimásznom! – határozta el, és a fenti nyílásból áradó fény felé kezdett kapaszkodni. A barlang fala síkos volt, így minduntalan visszacsúszott. Másik irányból próbálkozott újra. Itt végre talált egy gyökeret, amin feljebb tudta húzni magát. Újabb kapaszkodó után nyúlt, és ekkor egy puha, meleg valami akadt a kezébe.
– Hé! Ki mer háborgatni legmélyebb álmomban? – ripakodott rá az ismeretlen.
Cin-Cin ijedtében sikított egy nagyot, és visszazuhant a barlang aljára.
– Ki vagy, és mit akarsz itt a barlangomban? – kérdezte újra a szigorú hang.
– Cin-Cin vagyok a kisegér, és HAZA AKAROK MENNI! – bömbölte kétségbeesetten.
– Kisegér? Na, lássuk csak közelebbről! – szólalt meg újra a hang, és halk surrogással leereszkedett az egérlány mellé.
– Jé, egy angyal! – nézett rá csodálkozva Cin-Cin.
– Dehogy vagyok én angyal, csak egy denevér! Mi járatban vagy itt, ahol a madár se jár?
– Lepkét kergettem, és véletlenül beleestem a barlangba. De most már haza szeretnék menni! – sírta el megát újra Cin-Cin.
– Jól van, ne bőgj már! Kapaszkodj belém, majd én hazarepítelek! – ajánlotta fel segítségét a denevér.
Így is lett. Cin-Cin felkapaszkodott jótevője hátára, és huss, már szálltak is a magasba, ki a barlang száján, még azon is túl, egészen az egérlakik.
Egérmama és a testvérei már tűvé tették érte az egész környéket, és közben kétségbeesetten kiáltozták a nevét:
– Cin-Cin! Merre vagy? Hová tűntél?
Egyszer aztán Fürge felnézett a magasba.
– Oda nézzetek! Cin-Cin repül ott fent!
A többiek is felkapták a fejüket:
– Nahát, tényleg ő az! Cin-Cin repül!
– Jaj, gyere le kislányom, mert még kitöröd a nyakad! – kiabálta aggódva az édesanyja.
A denevér lejjebb ereszkedett, és megkapaszkodott egy bokor ágában, fejjel lefelé csimpaszkodva. Cin-Cin lemászott a hátáról.
– Köszönöm, hogy hazahoztál! – mondta hálálkodva.
– Drága kislányom! Hol voltál? Már halálra izgultuk magunkat miattad.
– Repülni tanultam! – válaszolta Cin-Cin büszkén. – De most már nagyon éhes vagyok! – mondta, és bevágtatott a konyhába.