A mohácsi polgármesteri hivatal tájékoztatása szerint az UNESCO kormányközi bizottsága az Egyesült Arab Emirátusokban, Abu Dzabiban tartott ülésén 111 pályázatból 77-et, köztük Magyarországról elsőként a mohácsi busójárást támogatta. A nemzetközi jegyzékben így már a világ 167 szellemi értéke szerepel.

     Szekó József, Mohács polgármestere hangsúlyozta: nagy elismerés és siker a város számára, hogy az UNESCO úgy döntött, Magyarországról elsőként a mohácsi busójárást veszi fel a listára. Úgy vélte, mindez elsősorban a mohácsi civil társadalom sikere, a busócsoportoké, a sok száz busóé, a maszkfaragóké, jelmezkészítőké, a jelölést segítő munkatársaké, de köszönet illeti a felterjesztést előkészítő szakmai intézmény munkatársait, szakértőit és a jelölést benyújtó Oktatási és Kulturális Minisztériumot is. Amellett, hogy ez az elismerés Mohácsot az egész világon ismertté teszi, komoly kötelezettséggel és felelősséggel is jár – tette hozzá.

     A sokácok, azaz a baranyai horvátok messze földön híres farsangi fesztiválját egy 1783-as feljegyzés említi először. A mohácsi sokácok körében élő legenda szerint furfangos őseik a török megszállás elől a Duna túlsó partján lévő Mohács-szigetre menekültek. Álruhákat öltve tértek vissza a folyón átkelve és rajtaütöttek a babonás törökökön, akik az ijesztő maskarásoktól megrémülve fejvesztve menekültek a városból.

     A busójárás tradicionális elemei változatlanok: borzas busóbundákat öltő felnőttek faragott álarcokban, jellegzetes kellékekkel, öles kereplőkkel, kolompokkal felszerelkezve búcsúztatják a zord évszakot és várják a tavaszt – meg turistákat, akikből a busójárás ideje alatt 30 ezret is vendégül lát a 20 ezer lelkes Duna-parti város.

     Az UNESCO, azaz az ENSZ nevelésügyi, tudományos és kulturális szakosított szervezete kezdeményezésére 2003-ban jött létre az a nemzetközi egyezmény, amely egységes szellemű útmutatóként és jogi keretként szolgál a világ számára a szellemi kulturális örökség védelméhez. Az egyezményhez Magyarország 2006-ban csatlakozott.

     A cél az, hogy az épített és természeti örökséghez hasonlóan a kulturális örökség szóban, tudásban, készségben vagy szokásokban élő elemeinek védelmére is felhívják a figyelmet, megőrizve azokat az egyetemes emberi kultúra és a helyi közösségek számára.