Mese a klímaváltozásról

Szerette a tájat, amely körülvette, ahol élt, az Északi-sarkvidéken.

Otthona pedig távolról sem volt meleg otthonnak nevezhető, hiszen örökös volt a dermesztő hideg, a hatalmas hómezők az égig értek, egybefolyva annak szürkébe hajló kékségével. A szikrázó végtelenbe nyúló fehérséget csillogó jéghegyek csipkézték cakkosra, s a hófödte sík mezőkön, zöld fű helyett, jégvirág szikrázott.

Valóban szerette az őt körülvevő, elhagyatottnak tűnő tájat, amely különösen akkor nyert nagyobb jelentőséget az életében, amikor megszületett első kölyke. A magányt is jól viselte, de így, kettesben már határozott értelmet nyert a léte.