(1. rész)

A száz éves, öreg eperfa mézédes, lila színű epret termett minden évben, nagy örömére embernek, madárnak, de még a fa alatt kapirgáló tyúkoknak és a torkos kacsáknak is. Formás lombkoronája árnyékot adott a nagy melegben. A levele pedig, no, az volt csak igazán finom csemege a selyemlepke hernyóinak!

Bombi és Mori, a két kis selyemhernyó barátok voltak. Az öreg eperfán éltek sok társukkal együtt. Ám amíg a többiek egész nap csak azzal törődtek, hogy degeszre tömjék a hasukat a friss, zamatos eperlevelekkel, addig a két jóbarát inkább kalandozásra vágyott.

Egyik nap nekivágtak, hogy felfedezzék a hatalmas fát, amin éltek. Az ágas-bogas korona olyan volt, mint egy zeg-zugos elvarázsolt kastély. Könnyű volt eltévedni benne.
– Gyerünk erre! – javasolta Bombi, és a fa törzséből kinövő, napsütötte vezérág felé vette az irányt.
Mori szó nélkül követte barátját a meredeken emelkedő ágon. A szürkésbarna, repedezett kérgen nem volt könnyű az előrejutás. A kéregrepedések közti árkokon át kellett araszolni valahogy. Az átjutást még a rajtuk megtelepedő, halványzöld zuzmók is nehezítették. Bombi felágaskodott a hasadék szélén, és lendületből elkapta a túlsó partot. Amint átért, átsegítette barátját is. Így haladtak egyre feljebb és feljebb. A vastag ágak időnként oldalágakban folytatódtak, s rajtuk kettes sorokban vöröshangyák meneteltek. Egy sor fel, egy sor le! A felfelé haladók a zsenge ágak felé igyekeztek, ahol pufók levéltetű telepeik várták őket. A hangyák csápjaikkal masszírozták a jóllakott tetveket, akik meghálálva a gondoskodást, édes nedvet bocsátottak ki magukból. Ezt az ízes nedűt a lefelé igyekvő dolgozók visszacipelték a bolyba, s táplálták vele növendék lárváikat. Aki a fegyelmezett soraikat zavarni merészelte, azt őrködő katonáik menten halálra csipkedték. Bombi és Mori jobbnak látta messzire elkerülni őket, de már csak a vékony gallyak felé volt menekvés. Ezeket már a szél is elérte, s vigyázni kellett, nehogy egy nagyobb fuvallat lesodorja őket a mélységbe.
– Hintázzunk! – kiáltotta vidáman Bombi, s a két jóbarát kacagva lóbálta magát a lengedező ágon.
Fölöttük egy ág tövében madárfészek lapult. Vékony vesszők fonódtak egymásba, mint egy formás kiskosár, a belsejéből pedig fiókák csipogása hallatszott. A fészek szélén rigómama várta a párját, hogy visszatérjen az élelemszerző körútjáról, s felválthassa őt. Nem győzték eleséggel tömni az örökké éhes, tátott csőrű fiókáikat.
Rigómama éles szemmel figyelt minden mozgást a környéken, hátha akad egy kapóra jött falat.

– Hasalj! – suttogta ijedten Mori. – Ha észrevesz, madáreleség lesz belőlünk!
Lehasaltak az ágra, s mozdulatlanná dermedtek. Csak akkor mertek megmoccanni újra, mikor rigópapa tele csőrrel megérkezett, s elkezdte az etetést, rigómama pedig újabb eleség után nézve elröpült.
– Menjünk innen gyorsan! – javasolta Bombi.
Nesztelenül kúsztak tovább. Már a fa tetejénél jártak, amikor a lélegzetük is elállt a hirtelen eléjük tárult látványtól. A messzeségben kéklő hegyek sorakoztak, csillogó vizű patakok bukdácsoltak le a völgybe, a domb tetején pedig ott tündökölt a kínai császár soktornyos pagodája. A palota udvarában peckesen sétálgattak a díszes öltözetű uraságok, s nyomukban szolgák hada sürgött-forgott. A szabók az új ruhához vették le a méretet, a kertészek a friss zöldségeket szállították a konyhára, a szakácsok nagy tálcákra rendezték a finomabbnál finomabb fogásokat.

A két jóbarát a hosszú úton igencsak elfáradt és alaposan megéhezett. Szívesen ettek volna most már ők is valamit. A vékony ágakon ínycsiklandó eperfalevelek lengedeztek a szélben. Már csak egy alapos nyújtózkodás kellett volna, hogy elérve azokat, csillapíthassák az étvágyukat. Igen ám, de a vesszők végén billegő levelek erősen hajladoztak a szélben. Igazi akrobata mutatvány volt elérni őket. Bombi nagyot nyújtózott, és hopp, elkapta az egyik levél szélét. Közel akarta húzni, hogy barátjával együtt falatozhassanak belőle, de a levél visszacsapódott, s magával rántotta a kis hernyót is. Bombi egyet-kettőt pördült a levegőben, majd elkezdett lefelé potyogni az gallyak között. Ágról-ágra zuhant, mire végül sikerült megkapaszkodnia egy vastagabb csonkban. Mori aggódva nézett barátja után a mélybe.
– Nem ütötted meg magad? – kérdezte.
– Semmi bajom – válaszolta lihegve Bombi, kissé ijedten az esés után. – Gyere utánam te is! – biztatta barátját. – Már majdnem otthon vagyunk!
– Én nem merek akkorát ugrani, mint te! – válaszolta ijedten Mori.
– Ne félj semmit, majd elkaplak! – biztatta barátját Bombi.
Mori óvatosan ereszkedett lefelé, vesszőről-vesszőre, gallyról-gallyra, ágról-ágra, mire végre elérte barátját. Nagy volt az öröm, amikor végre megint összetalálkoztak!
– Igyekezzünk haza! Sokat voltunk távol, már biztosan keresnek bennünket! – mondta aggódva Bombi.
– Már látom is a csapatunkat! – kiáltott örvendezve Mori.
– Én nem csak látom, de hallom is! – nevetett Bombi, s valóban már messziről hallatszott a nagy csámcsogás, habzsolás, amint a sok hernyó rágta, falta a faleveleket, egyiket, a másik után. A fának ez a része már csaknem megkopaszodott.
Amint közelebb értek, akkor lepődtek csak meg igazán! Hernyótársaik hatalmasra növekedve, alig tudtak megmozdulni termetes hasuktól. Míg ők távol voltak, aközben a többiek szünet nélkül tömték magukba az ízletes eperleveleket, s mivel szinte semmit sem mozogtak, többszörösére nőttek, s dagadtra hizlalták magukat. Bombi és Mori alig ismertek rá a társaikra. Valóban ők lennének azok, akikkel olyan jót hintáztak, játszottak és viccelődtek az ágak között? Most körülbelül akkora különbség volt köztük, mint amekkora egy kisegér és egy jókora víziló között! Hogy nőhettek meg ezek ekkorára? – tűnődtek.
Egy-egy apróbb levelet azért ők is elrágcsáltak vacsorára. Lassan beesteledett, ideje volt álomra hajtaniuk a fejüket. Az egész csapat lefekvéshez készülődött, mégpedig úgy, hogy fényes selyemszálból kényelmes hálózsákot szőttek maguk köré. Mikor elkészült a hüvelykujj nagyságú gubójuk, belefészkelték magukat és mély álomba merültek. Hófehér, selymes fényük szinte ragyogott a holdfényben. Bombi és Mori szintén elkészítette a saját hálózsákját, de belebújva is csak akkorkák voltak benne, mint a kisujjam körme. Álmukban újra végigélték azt a csodás felfedező utat és a sok kalandot, amit útjuk során megéltek. Sokáig aludtak, mire nagy nehezen kipihenték a fáradalmaikat. Mikor aztán végre felébredtek és kibújtak a gubóikból, a szemük, szájuk is elállt a csodálkozástól.
– Hát veled mi történt? – kérdezte álmélkodva Bombi, amikor barátjára pillantott.
– Na és veled? Te vagy az, biztosan? – viszonozta a kérdést szájtátva Mori.
Alig ismert egymásra a két jóbarát. A hosszú alvás alatt alaposan átalakultak. Csúf hernyóból mintha tündérré változtak volna. Gyönyörű szárnyaik nőttek, csinos csápjaik, karcsú lábaik.
– De gyönyörű vagy! – kiáltották szinte egyszerre, ahogy egymásra néztek.
– Fordulj meg, hadd nézzelek meg jobban! Álomszép lettél! Mint egy igazi tündér!
– Lepkévé változtunk! – kiáltott örvendezve Mori!
– Hiszen akkor szállni is tudunk! – ujjongott Bombi. – Gyere, próbáljuk ki a repülést!
– Csak óvatosan! – figyelmeztetett Mori. – Gyengék még a szárnyaink, nehogy lezuhanjunk!
– Röpülj utánam bátran! – biztatta barátját Bombi, s már meg is lebbentette szárnyacskáit.
Csodák csodája, a kis lepke a magasba emelkedett! Mori utána iramodott. Csapkodott ő is néhányat hártyavékony szárnyaival, s már libbent is a magasba.
– Hahó! Hurrá! Repülünk! – kiáltották vidáman, és keringőztek, kergetőztek a reggeli verőfényben.
Mikor elfáradtak a nagy röpdösésben, akkor figyeltek föl a nagy csöndre, ami körülvette őket.
– Hol vannak a többiek? – néztek körül csodálkozva. A lecsupaszított ágak üresen lengedeztek a szélben, és híre hamva sem volt a csapatuk többi tagjának. Egyszer csak egy kis selyemlepkelány libbent eléjük.
– Sziasztok! Ti is átalakultatok lepkévé? – kérdezte mosolyogva.
– Ki vagy te, és hol vannak a többiek? – érdeklődött egymás szavába vágva Bombi és Mori.
– Polli vagyok, selyemlepke, akárcsak ti. A többieket elvitték az emberek, még bebábozódott korukban, mielőtt átalakulhattak volna lepkévé.
– Miért tették ezt? – faggatták tovább Pollit a többiek.
– Hogy legombolyítsák róluk a selyemszálat, és ruhát szőjenek belőle a kínai császárnak – válaszolta a lepkelány komolyan.
– Bennünket miért nem vittek el? – érdeklődtek tovább.
– Mert mi túl kicsik vagyunk, rólunk nem tudtak volna szép hosszú szálat legombolyítani.
– Sebaj, de mi legalább megélhettük ezt a varázslatos átalakulást, és lepkeként élhetjük ezután az életünket! – mondták örömmel, és immár hármasban repültek fel a magasba, vidáman fogócskázva.

*selyemlepke (Bombyx mori)