Pille Pali egy fűszálon ébredt fel, amikor az első napsugarak megérintették a csápocskáit. Hamar kitárta szárnyait a fény felé, mert csak akkor tud repülni velük, ha felmelegednek. Megmosta az arcát egy csepp hűvös, reggeli harmatban, felhörpintett egy másikat, majd elrugaszkodott a fűszálról.

Vidáman lebegett a kergetőző, könnyű szellők hátán. Táncoló pitypangernyőcskék között szállt csapongva, és látta, hogy lent a réten ezerféle, szebbnél szebb virág nyílik. Ennek nagyon megörült, mert szívesen szívogatott volna egy kis mézédes nektárt. Így hát lassan leereszkedett egy kamillaágra, ahol rátalált hamar a finom eledelre. Ott kényelmesen elhelyezkedett, és eszegetett. Hirtelen megpillantott egy nagy bogarat a földön, éppen a kamillabokor alatt.
– Hát te ki vagy, és mit csinálsz itt!? – kiáltott le a pillangó.
– H…h… hogy én? K…k…ki vagyok? – dadogta meglepődésében a bogár. – Én vagyok a futrinka, és éppen a cipőmet kötöm, ha tudni akarod.
– A micsodádat?
– A cipőmet.
– Az meg mire jó?
– Hát, nem kopik el a lábam a sok futástól. Tudod, egész nap szaladgálok, azért is hívnak futrinkának.
Pille Pali csodálkozva hallgatta, közben nem vette le a szemét a cipőről, ami meggymagból volt faragva.

– Bizony, kellene nekem az a cipő – gondolta –, jól mutatna a lábamon.
– Add nekem a lábbelidet, te futrinka! – kérlelte. Szükségem volna rá!
– Nem, nem! Nem lehet! – mondta a bogár. – Azt nem adhatom, hacsak…
– Hacsak?
– Tiéd lehet, ha cserébe adsz a szárnyad aranyporából!
– Rendben, áll az alku! – válaszolta Pali, és mindjárt meg is töltött egy virágkelyhecskét aranyporral.
Cseréltek, a bogár fogta a port, és nagy örömmel elsietett vele. Pille Pali megkopogtatta a cipőt, beledugta a lábát, mászkált benne egy kicsit, majd megpróbált felszállni. Igen ám, de túl nehéz volt a cipő, mindig visszahúzta a földre, nagyokat huppant, néha fejreállt. Mindenféle bogarak, csigák, kukacok gyűltek köré, és a hasukat fogták a nevetéstől.
A végén már ő is csak nevetni tudott, meg sem próbált már felrepülni. Amikor aztán jól kimulatta magát, hirtelen levette a cipőket, és így szólt:
– Sajnos túl nehéz ez a cipő. Nem vihetem magammal, mert mindig lepottyanok. Talán majd egyszer veszek magamnak egy kisebbet. Most azonban irány a lég! – kiáltotta, és felemelkedett a magasba, ahonnan újra láthatta a sok-sok piros pipacsot meg fehér margarétát. Boldogan lebegett a virágos mezők felett, közben elhatározta, hogy a következő napon még azt a széles folyót is át fogja repülni, amin olyan nagy hajókat látott, vagy az erdőt, de az is lehet, hogy a várost.