A Pilvax Kávéházban forr a hangulat,
nyüzsögnek a márciusi ifjak,
Petőfi, Jókai, Irinyi, Vasvári,
szítják a forradalmi parazsat.
Sebeket szaggató zsarnok az elnyomás,
szenved a szegény nép a labanctól,
véget nem ér a rabló kizsákmányolás,
szabadulni kell bilincstől, lánctól.
A nép írásba foglalt, szent akaratát,
ontja gépén a Landerer nyomda,
követeléseiknek tizenkét pontját
a tömeg türelmetlenül várja.
„Talpra magyar, hí a haza!”-
– írja Petőfi a Nemzeti dalt,
„Itt az idő, most vagy soha”
– feltüzel öreget és fiatalt.
„Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!”
– zúgják ezrek a Múzeum előtt,
s a forradalmi hevülettől fűtve,
feledik lám a szakadó esőt.
Budára indul a fellelkesült tömeg,
hogy kiszabadítsák Táncsics Mihályt,
a helytartótanács rettegett ura remeg,
s nyitja már a börtön vas kapuját.
A meglepetés öröme egekig száll,
ünneplik a csodás szabadulást,
és Táncsics Mihály hintaját megragadva
egy márciusi ifjú így kiált:
„Tűzzük ki büszkén a nemzeti kokárdát,
énekeljük a forradalom dalát,
lengessük meg bátran a magyar lobogót,
és zengjük a szabadság himnuszát!”