Már megint üres puttonnyal tért vissza a kaptárba Zümi. És ez napok óta így megy. Haszontalan, lusta méhecske! – mordult fel mérgesen a kaptár őre.
Előbb-utóbb a királynőnek is a fülébe jut, és akkor aztán lesz haddelhadd! Talán még a kaptárból is eltanácsolják, és akkor mehet világgá. Árva méhecske lesz, nem lesz hol álomra hajtania a fejét. A társai nélkül elpusztul, és mivel a virágpor gyűjtéséhez nem fűik a foga, ráadásul még éhen is hal.
Ilyen és ehhez hasonló szörnyű gondolatok fordultak meg a kaptár őrzőjének a fejében, és ez olyannyira elszomorította, hogy már nem is haragudott, hanem kis híján sírva fakadt, annyira sajnálta a majdan hontalanná váló, éhező kis méhet.
De azután tovább gondolkodott. Talán lehetne segíteni a dolgon, talán nem annyira elvetemült, és még jó útra téríthető, az a szegény méhifjonc. Már az apját is ismertem kiskorától fogva – fűzte tovább gondolatmenetét az őr -, és egy jó ismerős leszármazottjának kötelességünk segíteni.
Végül azt találta ki, hogy mivel ő nem hagyhatja el az őrhelyét, majd megkéri az egyik dolgozó méhet, tartsa már szemmel ezt a haszontalan kis méhpalántát, mivel is foglalkozik a virágpor gyűjtése helyett. Mivel üti agyon azt a rengeteg időt, amit a virágzó gyümölcsösök, a tarka mezők, szénaillatú rétek, árnyas cserjések fölött keringve tölt el.
Napközben, amikor a kaptár bejáratánál strázsált, többször is eszébe jutott a lusta méhecske. A nap végeztével, vajon milyen híreket kap Zümi felől?!
Hát ez is bekövetkezett. Véget ért a munkaidő, a méhek sűrű rajokban, csapatostul tódultak a kaptárhoz, nem volt könnyű rendet teremteni közöttük. Mindegyik a másiknál előbb, gyorsabban akart megszabadulni a terhétől, kiüríteni a virágpor gyűjtésére használt kis puttonyt, és menni, élvezni a jól megérdemelt pihenést.
Már gyérült a raktárba igyekvők száma, amikor feltűnt az ismerős, akivel megfigyeltette a lusta méhecskét. Na, mondd már, mit tudtál meg – súgta oda halkan, ám sürgetően a hírhozónak. Csendben meghúzódtak a kaptár bejáratának takarásában, de úgy, hogy azért lássák, nem akar-e idegen betolakodó bejutni a kaptárba.

Biztosan nehéz elhinni, de ez a Zümi az egyik legszorgalmasabb, legrendesebb méhecske, akit valaha láttam – fogott hozzá mondandójához a hírek hozója. Mindenűvé követtem, amerre csak szállt. A kaptárból való kirepülése után, azonnal egy virágzó repcetábla felé vette az irányt. Nem csavargott az el semerre, hajtotta a munkavágy. Rátelepedett az első sárga virágra, és kezdte besöpörni a virágport a batyujába, amikor hirtelen egy nagyot tüsszentett. Ettől az összes virágpor a levegőbe repült, kárba veszett, mert ugye szemenként azt már még egyszer összeszedni képtelenség.

Először csak arra gondoltam, pech, szerencsétlenségére épp akkor jött rá a tüsszentés, amikor a munkához fogott.
Továbbra is szem előtt tartottam, és követtem, amint továbbrepült egy újabb virágra. Itt már odáig jutott, hogy a gyorsan összekotort virágpor már majdnem megtöltötte a bugyrát, amikor egyszer csak megint megrázkódott, nagyot hapcizott, és ettől nem csak a virágpor szóródott szét, de még a bibén lévő nektár is kicsurrant a fűbe.
Aztán csak szállt, repült szegény kis Zümi egyik helyről a másikra, de egyik virágnál se járt sikerrel. Mindenütt kárba veszett a fáradsága, mert szétprüszkölte a drága virágport.
Még beszélgettek volna tovább, azonban épp akkor ért a bejárathoz a „lusta” méhecske. Szégyenkezve fordította ki a batyuját, mutatva annak üres belsejét, hogy ma se sikerült elvégeznie a rá bízott feladatot.
Na, hadd nézzelek csak meg jobban – szólt rá a kapus. Ha jól látom, pirul az orrod, és kissé mintha nedves is lenne. A szárnyaid is olyan csapzottak, izgatottan verdesnek. Szerintem, te beteg vagy. Megfáztál, nemhiába aludtál a kaptár szélén az elmúlt napokban. Meghűltél ebben a kora tavaszi hideg időben.
Közbenjárok az érdekedben, pár napot maradj idehaza. Majd segítesz nekem a kaptár őrzésében. Aztán ha meggyógyultál, mehetsz vissza dolgozni.
A méhecskének az aggódó szavak, a gondoskodás nagyon jólesett. Meg is fogadta, és otthon maradt néhány napig, természetesen, a királynő engedélyével.
Nagy várakozásokkal indult neki a negyedik nap reggelén, hogy társaival együtt kirepüljön aznapi munkaterületükre, a virágba borult gyümölcsösbe.
És láss csodát! A cseresznyefa virágaiból annyi virágport meríthetett, amennyit csak akart. Egyszer sem csavarintotta meg az orrát a korábban oly gyötrő tüsszentés. Boldogan röpült virágról-virágra, aztán ahogy megtelt a puttonya, már fordult is vissza a kaptár felé. Aztán újra ki, a rétre.
Aznap ő gyűjtötte a legtöbb virágport, és végre mindenki dicsérte, ajnározta.
Örömében táncra perdült a levegőben, és közben olyan szépen zümmögött, hogy még a gondokkal terhelt királynőt is felderítette, és valamennyi társát megmosolyogtatta…