Julcsiék babalátogatóban voltak Ausztriában.

A kis újszülött érkezése igazi nem várt csoda volt, hiszen az anyukája – Julcsi negyvenéves nagynénje – már rég lemondott a gyerekáldásról, amikor bekövetkezett ez a hihetetlen dolog: kisbabája született.

Bár tél volt, az óvodáskorú Julcsi és szülei nekivágtak a nagy útnak, mert nem csak látni akarták a bébit, de osztozni is akartak a kis család, karácsony előtti örömében.

A kocsijuk épp szerelőnél volt, ezért vonattal mentek abban a tudatban, hogy az osztrák vonatok – legyen bár zord tél avagy forró nyár – sohasem késnek, és ezeken a járműveken kényelmes, egyben abszolút biztonságos az utazás, vagyis garantált, hogy időben hazaérnek.

Ennek így is kellett lennie, hiszen Julcsi vasárnap délután már feltétlenül otthon akart lenni, hogy kitegye az ablakba a cipőjét, és persze, hogy Mikulásnak is legyen ideje másnap reggelre telerakni azt édességgel.

Julcsi a jó melegből nézelődött kifelé, az ablakon keresztül csodálta a hófedte hegycsúcsokat, a patyolattiszta fehérséget megtörő, örökzöld fenyvesek kisebb-nagyobb csoportját, és persze élvezte azt is, amikor alagúton haladt át a szerelvény.

Egészen addig, amíg – valamivel a délidőben esedékes, úti elemózsia elfogyasztása után – meg nem esett az a hihetetlen dolog: egy egetverő robajt követően, a vonat hatalmas zökkenéssel, rándulással megállt, úgy, hogy még a nagy bőrönd is lepottyant a csomagtartó polcról.

Az utasok el sem tudták képzelni, mi történhetett, egészen addig, amíg meg nem jelent a kalauz, és nyugtatónak szánt szavakkal el nem mondta: lavina zuhant a sínekre, eltorlaszolva az utat, de ne féljenek, már intézkedtek, jön a segítség, és megtisztítja a pályát a vonat előtt.

Sajnálkozva tette hozzá, hogy – noha ilyen eset igencsak ritka az osztrák vasutaknál -, most bizonyára késni fognak, és nem garantált, hogy a vonat a tervezett időpontra, vagyis délutánra megérkezik a célállomásra.

Julcsiéknak még át is kellett volna szállniuk, így a szülők – a várható következményeket figyelembe véve – szinte biztosak voltak abban, lemaradnak a csatlakozásról, vagyis nem lesznek otthon időben.

Erről Julcsinak rögtön az jutott az eszébe: mi van, ha a Mikulás nem találja az ablakban az ő cipőjét?! Akkor biztosan  mérgesen továbbáll, mert azt hiszi, nem is tart igényt az ajándékaira, a sok finom édességre, meg amit ilyenkor még szokott kapni.

Persze anyuka és apuka második gondolata is ugyanez volt: a kislány annyira készült a Mikulás-napra, most pedig csalódnia kell, hiszen kész tény, hogy innen nem szabadulnak másnap reggelig.

Ahogy erről sugdolóztak egymás között, egyszer csak a szemben ülő férfiutas megszólította apukát: kérem, kijönne velem egy pillanatra a folyosóra? Apuka nem tudta mire vélni a dolgot, de mivel jólnevelt ember volt, készségesen felállt, és kiment az ismeretlennel a fülke elé.

Utastársuk a következőket mondta: megértem a gondjukat. Nekem is van gyerekem, igaz ugyan, hogy ő már kinőtt a Mikulás-napi örömökből.

Tegyünk a jó ügyért valamit. Én vállalom, elkérem a szomszéd fülkében ülő hölgytől azt a rövid, piros, prémszegélyes kiskabátot, amit odaakasztott a fogasra – neki most úgysem kell.

Egy másik utasnak – fiatalember, hasonlóképpen síelni volt, mint én -, piros kötött sapkája van, fehér bojttal a tetején. És hogy honnan kerül szakáll? Nos, az is megoldható. Porcelán süteményes készletet viszek a nejemnek – ez lesz a karácsonyi ajándéka -, a tányérok fehér vattába vannak csomagolva.

Vállalom a szerepet, színjátszó kör tagja voltam valaha, még középiskolás koromban.

Ennyiben maradtak.

A vállalkozó szellemű férfi – mellesleg ő is téli szerelést viselt, hótaposót, vastag sínadrággal – kölcsönkérte a piros, fehérprémes kabátot, a bojtos sapkát, és egy óra múlva puttonnyal a hátán – amelyben eredetileg a sífelszerelés kiegészítő tartozékait tárolta -, körbejárt a vonaton.

A felnőtt utasoknak elmondta a tervét, s a vonaton utazó, a Mikulás élményről lemondani kényszerülő gyerekek érdekeire hivatkozva, összeszedett annyi édességet, amennyi csak belefért a „puttonyába”.

Közben leszállt az este. Már hallani lehetett, hogy közeledik a ”felmentő sereg”, vagyis az a hókotró egység, ami megtisztítani volt hivatott az utat a vonat előtt.

És akkor újabb, váratlan eset történt, ami azonban most felért egy csodával.

Mikulás tűnt fel a vonaton, és meglátogatta valamennyi, ott utazó kisgyereket. Pár szót is váltott velük, miközben átadta az ajándék édességeket. Elmondta, a fülébe jutott, hogy a vonat ottrekedt a havas pályán, ezért úgy gondolta, most személyesen keresi fel a kicsiket, közöttük Julcsit.

A kislány csak ámult-bámult, egészen meg volt hatódva, és miközben az édességeket átvette, apukája fülébe súgta, hogy adhatna-e egy puszit a Mikulásnak?

Természetesen, engedélyt kapott rá.

Kora reggelre megtisztították a pályát, és elindulhatott a vonat.

Amikor befutott a célállomásra, a peronon posztoló vasutas meglepődve látta, hogy a vonatról leszálló gyerekeknek egy Mikulás integet az ablakon kihajolva.

Azután azonban hiába várta, hogy a Mikulás is leszálljon a vonatról, mert arról csak egy középkorú nő szállt le piros színű, fehérprémes rövidbundában, egy sítalpat cipelő, bojtos sapkát viselő fiatalember, na meg egy mosolygó férfi, aki a hóna alá szorítva, nagyon óvatosan fogott egy dobozt, amiben törékeny holmi lehetett, vattába csomagolva…