Az ötfős fiúcsapatot a közös hobbi hozta, egyben tartotta össze: valamennyien képregény rajongók voltak, s legszívesebben hőseik bőrébe bújva élték volna az életüket.
De mivel erre nem volt lehetőség, ezért tenniük kellett érte valamit.
A csapat tagjai – hobbijukon túl -, merőben különböztek egymástól: egyikük magas volt, a másik kövér, a következő alacsony, negyedik társuk szemüveget viselt, az ötödik pedig egyszerűen csak okos volt. Az ő fejéből pattant ki az ötlet, hogy valami különlegeset, valami csodaszámba menőt kellene véghezvinniük. Hozzanak létre – hőseikhez hasonlóan -, egy kommandót, és csináljanak valami olyasmit, amit ez idáig még sohasem tettek.
Közeledett a karácsony. A fiúk mindnyájan a városi középiskolába jártak, méghozzá naponta bejártak a kis faluból, ahol éltek.
Nem származtak jómódú családból, de amire alapvetően szükségük volt, azt a szüleiktől megkapták.
Nemegyszer hallottak azonban arról, hogy már megint meghalt egy agg falubélijük, és egyedül maradt öreg párja bizony csak magára számíthat. Vajon hány ilyen magányos, idős ember élhet a településükön?! Ahogy összeszámolták, bizony akadt belőlük jócskán.
A kommandó alakítás ötlete szárba szökkent, továbbfejlődött, és amikor két héttel az év végi ünnepek előtt leesett a hó, a csapat mozgásba lendült.
Rozika néni nem a legelesettebbek közül való volt, mégis temérdek gondja akadt. A fia meghozatta ugyan a téli tüzelőt, de azt a szállítók csak ledobálták az udvarra, mondván, itt az ő feladatuk véget ért, a fa behordására nem szerződtek.