Vasárnapi csendes eső
mélán hull a házereszről
nedves az udvar szalmája
sáros csizma tapos rája.

A kocsiút csupa tócsa,
száz bugyborék a hajósa,
lassan száll le, elkanyarog
mint kis szennyes gondolatok.

Csirkék, tyúkok szomorúak,
egy rossz szekér alá búnak
csúf a kakas, csorg a zápor
összeragadt farktolláról.

Állva alszik egy bús tehén,
alva is kérődzik szegény,
rá-ráébred az esőre,
gőzöl ázott, meleg szőre.

Óh az eső rossz mulatság,
nem mulat más, csak a kacsák,
hangjuk mint a vásári síp,
hápog hápog visít visít.

Máskülönben csak a csorgó
alatt muzsikált a hordó
sem emberszó, sem állathang,
ló sem nyerít, eb sem vakkant.

Zúg a zápor, minden sűllyed,
elcsöndesült minden élet,
agyamban is a gondolat
mint őrült a zuhany alatt.

Jaj komor vidéki udvar
sáros térő, piszkos pitvar!
meddig kell még itten állni
ezt a záport végigvárni?

Mintha örökké omolna,
mintha más egyéb se volna,
se nyomorgás, se háború,
ez is ép elég szomorú.