A délelőttöt Balázs apukája a kert végén álló kis házikóban töltötte. Tavaszi teendőit gondolta át, és a kerti szerszámait rendezgette. A kapába új éket kellett tenni, mert a nyél nagyon lötyögött. Az ásót megélezte, a gereblyébe két új fogat faragott azok helyett, amelyek még az ősszel törtek ki. A fejsze is előkerült. Balázs ott lábatlankodott körülötte, és kíváncsian figyelt.

     Szombat volt, nem kellett korán kelni. Balázs az ágyban lustálkodott, s közben egy képeskönyvet lapozgatott, ami arról szólt, hogy milyen sok erdőt vágnak ki a földön. Aztán gondolt egyet:
     – Ideje felkelni – mondta magának. Mielőtt megmosakodott és felöltözött volna, tornászott pár percig a nyitott ablak előtt. Nagyokat szippantott a langyos tavasz finom illatából. A kertben virágoztak a fák. Szinte hallani lehetett, ahogyan nyiladoztak a rügyek, mintha Balázst köszöntötték volna a friss lombkoronák!
Reggelizés közben eszébe jutottak a képek, amiket a könyvében látott. Kérdéssel fordult az édesapjához:
     – Apu, ugye a fák is lélegeznek?
     – Igen kisfiam, csak nem úgy, mint mi. Nekünk embereknek olyan szerencsénk van, hogy a fák a leveleikkel oxigént termelnek. Ugye, érezted ma reggel is, hogy milyen jó volt beszippantani a tavasz illatát? Ezt a jó levegőt a fáknak köszönhetjük.
     – Mondd, apu! Miért kell meghalni a fáknak, ha levegőt adnak nekünk?
     – Tudod, sok fa elszárad, azokat azért vágják ki, másokat pedig azért, hogy különféle dolgokat készíthessenek belőlük, olyanokat, amik megkönnyítik, vagy szebbé teszik az életünket. Balázs alaposan körülnézett a szerszámos házikóban. Eddig nem érdekelte a kerti munka, most mégis megkérdezte:
     –    Milyen szerszámok ezek, apu?
     Édesapja újra sorra vette az összes eszközt, és megbeszélték, hogy melyik mire való. Megmutatta a hegyes végű, szív alakú ásót, a kapát, ami hasonlít az ásóhoz, de a nyele másként áll. A lapátot már ismerte, de a hosszú fogú gereblyét és az éles pengéjű kaszát csak most látta először. Már nemcsak nézegette, hanem egymás után a kezébe is vette az összes szerszámot. Egyszer csak, mintha az esze nem is azon járna, amiről beszélgettek, édesapjához fordult:
     – Ugye tudod, apu, hogy ma van a születésnapom? – kérdezte különös csillogással a szemében.
     – Persze, kisfiam – válaszolta az édesapja – az ebéd után meglepetés vár. Anyuval már mindent előkészítettünk.
     – Nem tudom, hogy mi a meglepetés, de azt hiszem, hogy én valami mást szeretnék – mondta Balázs kicsit félénken, majd megragadta az ásót.
     – Mit szeretnél, kisfiam?
     –Apu, ültessünk egy fát! Hadd legyen még jobb a levegő! – mutatott az üde kertre.
     Százféle zöldben pompázott a vidék. A gyöngyvirág és a tőzike elvirágzott, ibolyát sem lehetett látni már, de a kerítés mellett piros és sárga tulipánok tömege ágaskodott. Mint sok kis törpe udvari bolond, úgy mosolyogtak. Nem volt más feladatuk, csak vidámságot lopni a ház lakóinak életébe. Hogy a színes virágoktól, vagy valami mástól, nem lehetett tudni, de az biztos, hogy  nem szűkölködtek kacagásban. Balázsnak mégsem volt kedve nevetgélni. Valami más foglalkoztatta. Nagyon szeretett volna egy saját fát, olyant, amire büszke lehet sok-sok év múlva is.
     – Apu, apu! – csimpaszkodott a kisfiú az édesapja ruhájába, pedig nem is volt szükség a könyörgésre. Autóba ültek, és rövid idő múlva egy érdekes helyen álltak meg. Ott, ahol különféle facsemeték sorakoztak egymás mellett. Voltak, amelyeket földlabdával, és voltak, amiket csak vékony gyökérzettel árultak.
     – A fák többsége már virágzik. Egy kicsit elkéstünk az ültetéssel – mondta Balázs édesapja, de a kisfiú határozottan rámutatott az egyik egészséges csemetére. Újra belekapaszkodott édesapjába, de most azért, hogy lehajoljon hozzá.
     – Ezt szeretném – súgta csillogó szemekkel, miközben rámutatott az egyik csemetére. Tudta, hogy az apukája nem fog nemet mondani.
     Egy kezeslábasba öltözött ember jött, neki kellett fizetni. A fácskát, aminek a gyökereit vastag földlabda takarta el, feltették az autóra. Nagyon vigyáztak, nehogy megsérüljenek az ágai. Miután hazaértek, együtt jelölték ki, hogy hová kerüljön a kert új dísze.  Balázs boldogan szaladt a szerszámokért. Amíg apa és fia elkezdték a munkát, addig a nővére, Adrienn és az anyukája az ebéd készítésével foglalatoskodott.
     Balázs apukája egy gödröt ásott. Amikor már elég nagynak találták, akkor a kisfiú vizet locsolt bele, hogy a föld jól megpuhuljon, és a gyökerek könnyebben találjanak majd utat maguknak. Együtt állították bele a fát. Balázs úgy érezte, mintha gyorsabban vert volna a szíve. Nagy gonddal kezdték betakarni a gyökereket közrefogó földlabdát. Minden réteg után újra meglocsolták. Egy kis tápsó is került a fa tövéhez. Mire elkészültek, Balázs anyukája és Adrienn is kimentek a kertbe. Elégedetten állták körbe az új fát.
     – Ez az én fám, én fogom locsolni, amíg meg nem erősödik – mondta édesanyjának Balázs.
     – Én is segíthetek majd? – kérdezte Adrienn, és már fogta is a locsolókannát.
     – Te is segíthetsz, de legközelebb csak holnap locsolunk. Ma már elég vizet kapott – válaszolt a kis kertész.
     Balázs befejezésül még gereblyével elegyengette a földet a vékony törzs körül. Miután megtisztították a szerszámokat, elpakoltak a kert végén álló szerszámtárolóba. Kézen fogva indultak vissza a házba, ahol finom ünnepi ebéd várta őket. Ragyogóan sütött a nap. Otthonuk kertre néző nyitott ablakai ontották a friss levegőt. A konyhából éppen ráláttak a csemetére. Előkerült a születésnapi ajándék is. A jókedv csak fokozódott, amikor Balázst felköszöntötték. Egy kerékpár és egy hatalmas csokoládétorta – hét gyertyával – volt a meglepetés. Balázs alig várta, hogy befejezzék az ebédet, és biciklire ülhessen, s körbejárhassa vele a kert legszebb fáját. Boldogan kiáltott édesanyjának:
     – Anyu, ugye milyen jó a levegő?  
     A gyerekek mindennap úgy ébredtek, hogy az első pillantásuk a kertre vetődött. Azt a fát figyelték, amit ők ültettek. Múltak a napok, a hetek, a hónapok, az évek. A kis fa dús lombot növesztett, a törzse is megvastagodott. A sűrű ágak közé madarak fészkeltek. Róluk is vers született.                            
       

     Ma már Balázs is felnőtt. Eddigi élete alatt sok fát ültetett, különösen azért, mert kertész lett belőle. A kisvárosban, ahol él, munkatársaival ő gondozza a fákat, a virágokat. Minden növényt jól ismer és szeret, még beszélni is szokott hozzájuk. Gyakran tölti az idejét a parkokban, de legszívesebben szülőháza kertjében pihen. Van ott egy terebélyes fa, ami alatt a gyermekei is nagyon szeretnek játszani, és szeretik hallgatni azt a történetet, ami arról szól, hogyan tanulta meg egy kisfiú édesapjától a faültetést azért, hogy jó levegő legyen a földön.

(Illusztráció: Martine Lemmens)